|
A bor kitünő. A kilátás erről az eldugult kis tűzhányóról paradicsomi. Ráadásul
épp most megy le, még pedig tóba, a Nap. Kovácslegény-karjaiban egy olyan májusi
csütörtökkel, amely verejtékezve is örömest dolgozott; örömest tér pihenőre.
A kőasztal fölött poharat koccintanak kapához vastagodott, meg ecsethez-tollhoz
petyhüdt (gyíkszerű) ujjak; még a két bölcselő-hiresség szemüvege mögött is derüt csillant a
frissgyümölcs-izű otelló.
– Egy az élet! – így az egyik csöngés.
– Egy a halál is! – így a másik, öt könyvtár betű birtokában.
A távoli kék öböl most halványpiros. Dús nádkoszorú övezi; az is épp most
sötétedőben, a termékeny völgy előtt, a két erdős domb isteni természetességgel széttárt
combjai közt. Aki oda néz, mindenki tudja, az ott az élet tava. Néha megjelenik, összejátszva
a képzelettel s a borral. Vagy csak azért vajon, mert az az egészséges Nap most viszi le, de
csak alvásra, azt a fáradtan is boldog hétköznapot? A festő azt hisz, azért, mert hisz a
származástan és a mélypszichológia tanai beledonganak itt is az agyakba, szünetlenül, akár a
fülekbe most a cserebogár. De ez a tó, az a tó is, amelybe János vitéz a rózsát dobta, hogy
visszakapja, ő mégis, Euridikéját. Semmiképp nem igaz hát, hogy nincs megújúlás! Hogy a
föld csak mostohánk lehet! Az égen, érvül szinte, elszáll az egyiptomiak egyik szent madara.
Koccintsunk rája is. És ha most, emelt pohárral, a tóra tekintve, kellene felelnünk – bár
tudósként –, hogy mint is kerültünk a világra? Onnan, ezzel a nagycsőrű madárral.
|