Templomtalan torony

Hogy csurog róla – csöppre csöpp –

a mélybe

a súlyosság, amelyből fölszökött!

Ma? Ezer éve?

Nem nyughatik

lám ott se, sárba fúlva!

A hit?

Temethetetlen hulla?

Guggol, robbanva veti föl

magát a holdsütötte tájon

egy akarat, egy szomj, mitől

nem is a tornyot látom.

Táncoslány, legmeztelenebb

táncosnő, ki úgy szökdel, szálldos,

nem lát szemed,

csak táncot.

Nincs háza, háztartása, özvegyi

hidege ellen

magát eszi

égeti tisztára a – szellem?

Mi vitte el, török, tatár

emlékét is templomnak, cinteremnek?

Mily eretnek-irtó ragály?

Vagy épp eretnek?

Falu sincs. Láp és domb van. Ott,

hogy lelkünket kisértse

jár egy konok

meggyőződés lidérce.

Se nép, se isten. Se jövő?

csak a mult sárga

házából tör ki, ő is, ő,

a hűség a világra!