Mégegyszer, ugyanonnan

Valahányszor kinézek, lent a komp mindig a két part közt ring, lengve, mint a   nagy réztál-inga egy óra aljában, mely sose kong. Ritka a járat már; de mind sürübb mégis a perc, melyet széles közökben   szabdal fölöttem a nagy álló óra, mely sosem üt. Valahányszor kinézek, mind nagyobb inga-lengésben lódul az a fenti   perc! De a lenti? Melynek bomlott órája én vagyok?! Jő-megy a komp s ahányszor szememet pihenni röptetném föl, vaksi bányász,   épp e perc-járás nyom vissza, sürget, bontsam szenemet. Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen,   hogy – most gyökér – nem, rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan, hogy fölvéve azt mondja a jövendő:   a törzs veszendő, de szenvedése nem haszontalan. 1963