A Szörny

Valahányszor kinézek, épp megy át a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha   – nagy órainga – az idő ezzel mérné itt magát, bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt vált a rév egy nap és így – mesemód – ez   egy-egy másodperc, mi elszáll beírt lapjaim fölött. Valahányszor lenézek, mintha egy más csillagrendből – időnk-túli! – óra   nagy sétálója csitítaná – biztatva! – szememet: te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak   századok kongnak s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy! Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul. Mi volt két-két óriás perc közében?   A „lét”?! Hogy éltem? Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul! S tekintek már le ugy is, elakadt szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell!   Egy szörnyeteggel. Aki ekkorra mindig megszalad. 1962