Aggastyánok isszák az újbort

Födetlen kebleid alatt

sugárzó kebleid alatt

még s még egy félórára csak! –

te fényes-édes –

Aggastyánok isszák az újbort

október harmincadikán

hajadonfőtt, rókaluk-langyos

présház előtt,

szél árnyékában

az utolsó darázs zeneszavában –

ebben az ömlő arany ráadásban,

az ifjukori hű hegyeknek

maradék vendéglátásában –

ránctalan öblében ezeknek

a már tengerré terjedt ős szeleknek,

– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap –

aggastyánok isszák az újbort

hangtalanul.

Csontok, izmok most pihennek meg

bizalommal,

ebben a jó együtt-ülésben,

ebben a jó messzenézésben,

megkönnyebbülten végre

a hajnal óta, amikortól

– Biz’ egy életen át kapáltunk. –

Aggastyánok isszák az újbort

a látóhatár serlegéből –

hű glázi-jából!

– utoljára piroslik föl tán –

egészségedre, elmulás!

Nyári kaszálók, madaras erdők

úsznak a torkon.

Rózsákat buggyantgat a láp,

a vér, ott,

ahova lemerült a mult,

lakodalmak, bevonulások,

lánydalokkal, réztrombitákkal.

Hosszunyelü seprűk az égből

cirok-sárgán, aranyosan

le-le villannak a felhők

futó réseiből: a régi

házikészitésü jó seprűk!

verik uj-asszonyos szigorral

a falomb-szemetet a dombról,

a serleg-cserepet a tóról.

Kezdődik egy más uralom!

Valami női, sürgető.

Az egész vidék másnapos.

Valami hajnal ez, a lét:

a remény korhely-hajnala!

Azoknak is, kik nem vigadtak.

Takarítások, őszi vagy

tavaszi nagy kirámolások

gyémántló porforgatagában,

meszelés-előkészitésben,

aggastyánok isszák az újbort;

abban a férfi-arrébb rendtevésben,

abban az asszony-párti léghuzatban,

mely farkas hidegével meghitt

bútorokat nyal otthonunkban –

Gyermektelen síkok fölött, némán

aggastyánokkal koccintgatván

isszuk az újbort, hol földre, hol égre,

majd bölcsen összebólogatván,

hogy lám-lám,

hogy’ munkál villogva fölöttünk

a lába-friss, a keble-fényes

háziasszony, az örök-édes,

a csupa tett-vágy, csupa láz –

Te sose egy, és sose más,

te égi édes, földi fényes,

te elérhetetlen: csodás!

akivel egykor ölelőztünk.