Futtató öregség

Ahogyan Tolsztoj megiramodott.

Nem a haláltól,

magaslatáról?

Ahogyan a mi Móriczunk

mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot

s parasztjainak prédikálni meg nem unt

fagy-hárításról, házi téglagyárról,

„Mindenről, amivel még menthetek!”

Szent öregek,

kiket vállon érint az angyal

és útra küld – milyen paranccsal?

Feleljetek.

Önként, magától

micsoda jó tanácsadásra,

utolsó nagy adakozásra

menekül el önnön magából,

nem istenéhez rettenettel,

de bízva, társai közé,

ha érzi sorsa-háza

dőltét az ember ember?

Diák télvégek szaga, midőn

– kamaszoknak hold-üzenet –

orrunk vére naponta megeredt,

nyugtalanít völgyek hívása

e fura hegytetőn,

mit pihegésünk rak lábunk alá.

Lent a szántók, az emberek hona.

Meg fenevaduk, a halál.

Vén kalapomat vén botommal

nem könnyedén fogom majd,

ha én is, jövők pásztora,

lefutok: köröttem kutyáim,

éh-nyüszíttette mániáim

boldog hada!…