Futtató öregség

Ahogyan Tolsztoj megiramodott.
Nem a haláltól,
magaslatáról?
Ahogyan a mi Móriczunk
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot
s parasztjainak prédikálni meg nem unt
fagy-hárításról, házi téglagyárról,
„Mindenről, amivel még menthetek!”
Szent öregek,
kiket vállon érint az angyal
és útra küld – milyen paranccsal?
Feleljetek.
Önként, magától
micsoda jó tanácsadásra,
utolsó nagy adakozásra
menekül el önnön magából,
nem istenéhez rettenettel,
de bízva, társai közé,
ha érzi sorsa-háza
dőltét az ember ember?
Diák télvégek szaga, midőn
– kamaszoknak hold-üzenet –
orrunk vére naponta megeredt,
nyugtalanít völgyek hívása
e fura hegytetőn,
mit pihegésünk rak lábunk alá.
Lent a szántók, az emberek hona.
Meg fenevaduk, a halál.
Vén kalapomat vén botommal
nem könnyedén fogom majd,
ha én is, jövők pásztora,
lefutok: köröttem kutyáim,
éh-nyüszíttette mániáim
boldog hada!…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]