Félreértés hogy még se essék
ez a sarok, hol pohárral kezemben |
kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt, |
állván e konokan szép asszony oldalán, |
a meleg üdvözlő szavakra, |
|
háttal a szitkozódó hóviharnak, |
mely ablak-rázva sürget – indulást? |
|
Lesz anekdóta is a válaszomban, |
gavalléros bók, férfi hála; |
épp csak az ici-pici ráadás-ránc |
mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy |
ne feledjük azért el a lényeget, |
nézzünk a látszatok mögé – |
|
Ki nem dicsérte már közülünk |
a nagyszemü, az éjszakában is fehér, |
délután szánkázásra invitáló havazást, |
mely már-már szülőháztető, |
aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal |
a zsupp födél alatt az ősi szelemennél, |
ahol a denevérek függnek? |
|
A másik érkezési mód viszont: |
|
fehéren, füstölögve így száguld a réten át |
széles hullámban, mint dünákon a dagály, |
kígyó seregként ráng végig az udvaron, |
csúszik be ajtólap s küszöb között |
|
s szívemben épp ily rubint-ünnepin |
Jó ez, igen, nézni is kellemes, |
a kályha, a lámpa, a bor, |
|
fogoly vagyok, csapdában állok és – |
be-beront az az ablakrázó banda és |
kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem, |
sőt e monogrammos damasztot, |
azaz a csontkeretes szemüveg, |
a csokor nyakkendő és nemkülönben, |
mint egy kültelki utca sarkon |
torkomon a kés, fülemben a hang, |
fojtott eréllyel: ide mindent |
azt is, azt is, őt is, és pofa be, |
mert megharagszunk még a végén. |
|
Hát így vagyunk, amíg vagyunk – |
ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben, |
ezt se feledjük, a lényeget, |
bizony már kint is haladok, |
jobbról-balról karom a rabló szélnek adva |
már addig, ahonnan még ide hallik. |
|
|
|