Légyszínház

Váróterem. Virrad. A Napnak
első reflektor fényire
szinpad megint a kettős ablak
felső, nem-nyitható tere.
Kijön megint, körbe köszöntget,
majd elmormolva szövegét,
nekiront fővel az üvegnek
egy testes, acélfényü légy.
Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen
jár föl-le a kékvértü hős.
Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem,
neki még most sem ismerős.
Beülök az ingyen szinházba.
Vonatig most sincs tenni más;
lássuk, nyujt-e több okulást ma,
mint tegnap, az előadás.
Belekezd ismét szövegébe
hősünk s hogy kész a monológ:
neki megint, a közepébe! –
És koppanás. És leforog.
De szóló szám megint: a vád! Egy
új hőstől már? S újtól megint?
Csak isten nézi már, hová lett
az első, mely rég nem kering.
Kering egész raj már, követve
pontosan szöveget, utat:
rendezést? – az össz-jelenetre
kijött az egész társulat.
Népség, katonaság gyűl-, oszlik.
Sír, egekre, a köznyomor,
és sír a magán-kín, a szomszéd
pókok poros hálóiból.
Porban, piszokban foly a dráma.
Mocskos még az az üvegen
fröccsenő hang is; undoksága
kanális-lé az idegen.
De a huszadik monológra
sikert hoz mégis a hatás;
várjuk mi is, torz kéjbe fogva,
jöttöd, föloldó csattanás!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]