Légyszínház

Váróterem. Virrad. A Napnak első reflektor fényire szinpad megint a kettős ablak felső, nem-nyitható tere. Kijön megint, körbe köszöntget, majd elmormolva szövegét, nekiront fővel az üvegnek egy testes, acélfényü légy. Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen jár föl-le a kékvértü hős. Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem, neki még most sem ismerős. Beülök az ingyen szinházba. Vonatig most sincs tenni más; lássuk, nyujt-e több okulást ma, mint tegnap, az előadás. Belekezd ismét szövegébe hősünk s hogy kész a monológ: neki megint, a közepébe! – És koppanás. És leforog. De szóló szám megint: a vád! Egy új hőstől már? S újtól megint? Csak isten nézi már, hová lett az első, mely rég nem kering. Kering egész raj már, követve pontosan szöveget, utat: rendezést? – az össz-jelenetre kijött az egész társulat. Népség, katonaság gyűl-, oszlik. Sír, egekre, a köznyomor, és sír a magán-kín, a szomszéd pókok poros hálóiból. Porban, piszokban foly a dráma. Mocskos még az az üvegen fröccsenő hang is; undoksága kanális-lé az idegen. De a huszadik monológra sikert hoz mégis a hatás; várjuk mi is, torz kéjbe fogva, jöttöd, föloldó csattanás!