Kiköt az év, Tihanyban

Földre néznek már a napraforgók, fővesztésre ítélt rabsereg. Fenődnek a faluban a sarlók, hogy nyakukra bárdként üssenek. Oldalt lebben, tó fölé, a vékony füzfalomb, mint sárga női haj. Megreszeli itt-ott a futékony szél a vízet. Gyűl a fecske-raj. Rázta eddig elhevert ökörként rozsdás láncát reggel a ladik; rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még, talpra ugrik, fölágaskodik! Ámde csönd még. Mely foganta őket s lám kihordta: földanyjuk meleg mellén-hasán nyári fényben ülnek, száritkoznak a krumpliszemek. Nincs járás a szöllőn át: gereblye- nyom mutatja: közel a szüret. Lógatják a tőkék hosszú kecske- (fekete és fehér) tőgyüket. Őrzi tükre békéjét e fényben – nagyságával oly megnyugtató – s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen mindent megkettőz a néma tó. Arany napok. Semmi munka immár. Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév. Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll – rakománnyal púposan az Év.