Bajba kerülni
Mert meghaltak s te itt lehetsz –
minden perc kötelez!
|
Bajba kerülni, az volt még a jó, |
|
Bajba kerülni, az volt még a szép, |
menni recsegve, recsegtetve, jég- |
nézni szorongva és ujjongva, hogy |
s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog, |
dühöng a nyers nyílás mögöttünk! |
|
|
csábít iszonyúlva a szív: |
|
|
Kiköt az év, Tihanyban
Földre néznek már a napraforgók, |
fővesztésre ítélt rabsereg. |
Fenődnek a faluban a sarlók, |
hogy nyakukra bárdként üssenek. |
|
Oldalt lebben, tó fölé, a vékony |
füzfalomb, mint sárga női haj. |
Megreszeli itt-ott a futékony |
szél a vízet. Gyűl a fecske-raj. |
|
Rázta eddig elhevert ökörként |
rozsdás láncát reggel a ladik; |
rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még, |
talpra ugrik, fölágaskodik! |
|
Ámde csönd még. Mely foganta őket |
s lám kihordta: földanyjuk meleg |
mellén-hasán nyári fényben ülnek, |
száritkoznak a krumpliszemek. |
|
Nincs járás a szöllőn át: gereblye- |
nyom mutatja: közel a szüret. |
Lógatják a tőkék hosszú kecske- |
(fekete és fehér) tőgyüket. |
|
Őrzi tükre békéjét e fényben |
– nagyságával oly megnyugtató – |
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen |
mindent megkettőz a néma tó. |
|
Arany napok. Semmi munka immár. |
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév. |
Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll – |
rakománnyal púposan az Év. |
|
|
Légyszínház
Váróterem. Virrad. A Napnak |
szinpad megint a kettős ablak |
felső, nem-nyitható tere. |
|
Kijön megint, körbe köszöntget, |
majd elmormolva szövegét, |
nekiront fővel az üvegnek |
egy testes, acélfényü légy. |
|
Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen |
jár föl-le a kékvértü hős. |
Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem, |
neki még most sem ismerős. |
|
Beülök az ingyen szinházba. |
Vonatig most sincs tenni más; |
lássuk, nyujt-e több okulást ma, |
|
hősünk s hogy kész a monológ: |
neki megint, a közepébe! – |
|
De szóló szám megint: a vád! Egy |
új hőstől már? S újtól megint? |
Csak isten nézi már, hová lett |
az első, mely rég nem kering. |
|
Kering egész raj már, követve |
rendezést? – az össz-jelenetre |
kijött az egész társulat. |
|
Népség, katonaság gyűl-, oszlik. |
Sír, egekre, a köznyomor, |
és sír a magán-kín, a szomszéd |
|
Porban, piszokban foly a dráma. |
fröccsenő hang is; undoksága |
|
sikert hoz mégis a hatás; |
várjuk mi is, torz kéjbe fogva, |
jöttöd, föloldó csattanás! |
|
|
A virradat tükre
Fölébredek. Fölébredni: tükör. |
Nyujtja konokul óriás magányom. |
Hiába volt megint szemem lezárnom. |
Várt rám. Nincs rostély tőrei elől. |
|
Világ, megint! Bírálni tündököl. |
Nyílik is, vetkezik is szív meg orca – |
mint gyerekkorunk műlovar bohóca, |
vágtában búva ki gönceiből. |
|
Előadásra?! Meddig még – szerepben?! |
„Míg sorsunk itt…” – Stb., stb! Mind élesebben |
látom a csontváz-rendezést s tudom |
|
a végszóra s végmosolyra az ellen- |
szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben |
a… stb., stb., stb.! – Fintorom is unom! |
|
|
Föleszmélek. Föleszmélni: tükör. |
az óriás derengő láthatár. |
|
„Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új |
arcomba köp e nézőtér jövő? |
|
Tervek, homály, remény, fintor, magány, |
|
|
|
A tél hatalma
Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek
szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház!
Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem
vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen
színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen
előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem.
Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps
közepette? Gyógyíthatatlanul. |
Alkonyi út
Nem volt ló, csak lengő sörény. |
Nem volt cél már, csak vágtatás. |
Nem volt szerelem, csak „szeretlek!” |
dadogás, kapkodás! Hiszen |
jövő se már, csak elmulás. |
|
Dombvidékiek
Alpok, Kárpátok hadd örjöngjetek. |
Itt a természet, mint szép örvü eb, |
küszöbünkre súnyja fejét. |
|
Bőgött vadul, igen, bozontosan |
itt is a sok erdő-sörényü hegy |
szöllősorokkal fésült-bodrosan |
jönnek egyenként közelebb. |
|
Alpok, Kárpátok – Piréneusok! |
Állunk s a búzafölddel, mely beért, |
a borral, mely pincéinkben bugyog, |
|
|
Fekete-fehér
Utálom, persze, hogy amire |
tegnap azt mondtam, hogy fekete, |
|
Hajam, a tegnap még fekete, |
|
hogy szótartás, meg becsület! |
|
Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet |
szaggat szét – micsoda név |
hitelével! – s dob a szél seprűinek, |
odanézz, csak egyetlen egy |
|
|
Római rom
Letiporhatatlan egészség! |
|
életre-halálra a Perccel. |
|
|
|
Félreértés hogy még se essék
ez a sarok, hol pohárral kezemben |
kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt, |
állván e konokan szép asszony oldalán, |
a meleg üdvözlő szavakra, |
|
háttal a szitkozódó hóviharnak, |
mely ablak-rázva sürget – indulást? |
|
Lesz anekdóta is a válaszomban, |
gavalléros bók, férfi hála; |
épp csak az ici-pici ráadás-ránc |
mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy |
ne feledjük azért el a lényeget, |
nézzünk a látszatok mögé – |
|
Ki nem dicsérte már közülünk |
a nagyszemü, az éjszakában is fehér, |
délután szánkázásra invitáló havazást, |
mely már-már szülőháztető, |
aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal |
a zsupp födél alatt az ősi szelemennél, |
ahol a denevérek függnek? |
|
A másik érkezési mód viszont: |
|
fehéren, füstölögve így száguld a réten át |
széles hullámban, mint dünákon a dagály, |
kígyó seregként ráng végig az udvaron, |
csúszik be ajtólap s küszöb között |
|
s szívemben épp ily rubint-ünnepin |
Jó ez, igen, nézni is kellemes, |
a kályha, a lámpa, a bor, |
|
fogoly vagyok, csapdában állok és – |
be-beront az az ablakrázó banda és |
kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem, |
sőt e monogrammos damasztot, |
azaz a csontkeretes szemüveg, |
a csokor nyakkendő és nemkülönben, |
mint egy kültelki utca sarkon |
torkomon a kés, fülemben a hang, |
fojtott eréllyel: ide mindent |
azt is, azt is, őt is, és pofa be, |
mert megharagszunk még a végén. |
|
Hát így vagyunk, amíg vagyunk – |
ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben, |
ezt se feledjük, a lényeget, |
bizony már kint is haladok, |
jobbról-balról karom a rabló szélnek adva |
már addig, ahonnan még ide hallik. |
|
|
Futtató öregség
Ahogyan Tolsztoj megiramodott. |
|
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot |
s parasztjainak prédikálni meg nem unt |
fagy-hárításról, házi téglagyárról, |
|
„Mindenről, amivel még menthetek!” |
|
kiket vállon érint az angyal |
és útra küld – milyen paranccsal? |
|
menekül el önnön magából, |
nem istenéhez rettenettel, |
|
Diák télvégek szaga, midőn |
– kamaszoknak hold-üzenet – |
orrunk vére naponta megeredt, |
nyugtalanít völgyek hívása |
mit pihegésünk rak lábunk alá. |
|
Lent a szántók, az emberek hona. |
|
Vén kalapomat vén botommal |
nem könnyedén fogom majd, |
ha én is, jövők pásztora, |
lefutok: köröttem kutyáim, |
|
|
Vasúti söntés, balladával
a bor-tócsás asztalról fölemelve |
magától is azt mondja: Csönd!
|
|
Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz |
épp oly egyforma ujjaikkal |
a pályamunkások bólintanak, |
az épp oly egyforma szivükben. |
|
Itt van a csönd, s csöndnek is marad. |
De oly nyilt: bárki beleszólhat, |
akár egy kertből-hangzó operába. |
|
Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd, |
az egyedi nagy vallomás, a szóló ária: |
özvegy magányu téli ágyról, |
fűtetlen konyháról, havas magányban, |
fűtetlen fülről; szájról, mely szó-fűtetlen. |
|
De a kiszolgálóleány tovább siet, |
le-leguggolva az ablak előtt, hogy |
bejött-e már a hétvégi külön-vonat. |
|
Ifjúsága zsúfolt honában, |
kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány |
a tartalékból, amely megmaradt |
vasárnaptól, testében bujdokolva, |
s ki kell, hogy tartson szombat estig, |
|
lerakják, bólogatva szinte, |
|
|
Partizán
„Szólj rá a kezedre. Mit irja még
mindig dátumul a tavalyi évet?”
|
Jobb kezemben még benn a hűség. |
|
Elismerésem így is, neked, jobb kezem. |
|
és kiki a győzteshez áll: |
te, konok, hullák és romok felett, |
nem írsz alá hódoló levelet – |
|
a ledőlt, lemult évet vallod házadul – |
|
Mult – mult! Mitől mult, mondd – kitől, |
|
Őrült, ki nem ezt mondja itt: |
|
Vén bajtárs, itt asztalomon, |
Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit, |
de csak téged küldtünk a tűzbe, |
harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét. |
|
végül mi is, rabszíjra fűzve, |
|
hogy elhurcolnak, janicsárnak: |
|
tébolyult, eleve te tudtad, |
vállalni embermód csatánkat – |
|
Ha elvesztjük is a háborunkat. |
|
|
Aggastyánok isszák az újbort
még s még egy félórára csak! – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
hajadonfőtt, rókaluk-langyos |
az utolsó darázs zeneszavában – |
|
ebben az ömlő arany ráadásban, |
maradék vendéglátásában – |
|
ránctalan öblében ezeknek |
a már tengerré terjedt ős szeleknek, |
– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap – |
aggastyánok isszák az újbort |
|
Csontok, izmok most pihennek meg |
ebben a jó együtt-ülésben, |
ebben a jó messzenézésben, |
– Biz’ egy életen át kapáltunk. – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
– utoljára piroslik föl tán – |
|
Nyári kaszálók, madaras erdők |
Rózsákat buggyantgat a láp, |
lánydalokkal, réztrombitákkal. |
|
|
Hosszunyelü seprűk az égből |
verik uj-asszonyos szigorral |
a falomb-szemetet a dombról, |
a serleg-cserepet a tóról. |
|
a remény korhely-hajnala! |
|
Azoknak is, kik nem vigadtak. |
|
|
gyémántló porforgatagában, |
aggastyánok isszák az újbort; |
abban a férfi-arrébb rendtevésben, |
abban az asszony-párti léghuzatban, |
mely farkas hidegével meghitt |
bútorokat nyal otthonunkban – |
|
Gyermektelen síkok fölött, némán |
aggastyánokkal koccintgatván |
isszuk az újbort, hol földre, hol égre, |
majd bölcsen összebólogatván, |
hogy’ munkál villogva fölöttünk |
a lába-friss, a keble-fényes |
háziasszony, az örök-édes, |
a csupa tett-vágy, csupa láz – |
|
Te sose egy, és sose más, |
te égi édes, földi fényes, |
|
akivel egykor ölelőztünk. |
|
|
|
Esti csoda
Sövény fölött holdtól ragyog |
|
|
Az öröm befejezése
A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva
– szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany
hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött
kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás
helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul,
mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével. |
Névjegy, hangjegy
Nyitja e nevet friss rigó- |
rügy-szag, kikelet, élni jó, |
|
Mord vihart jelezve sziszeg |
|
hangpárja, magány, éjszaka |
|
|
Közelítő fagy
Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket!
A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a
kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy
nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig
szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé
a félkart is! Jön a gazda.
A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros.
Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül,
fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a
szívbe.
|
A Szörny
Valahányszor kinézek, épp megy át |
a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha |
az idő ezzel mérné itt magát, |
|
bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt |
vált a rév egy nap és így – mesemód – ez |
mi elszáll beírt lapjaim fölött. |
|
Valahányszor lenézek, mintha egy |
más csillagrendből – időnk-túli! – óra |
csitítaná – biztatva! – szememet: |
|
te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj |
a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak |
s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy! |
|
Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul. |
Mi volt két-két óriás perc közében? |
Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul! |
|
S tekintek már le ugy is, elakadt |
szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell! |
Aki ekkorra mindig megszalad. |
|
|
Mégegyszer, ugyanonnan
Valahányszor kinézek, lent a komp |
mindig a két part közt ring, lengve, mint a |
egy óra aljában, mely sose kong. |
|
Ritka a járat már; de mind sürübb |
mégis a perc, melyet széles közökben |
a nagy álló óra, mely sosem üt. |
|
Valahányszor kinézek, mind nagyobb |
inga-lengésben lódul az a fenti |
Melynek bomlott órája én vagyok?! |
|
Jő-megy a komp s ahányszor szememet |
pihenni röptetném föl, vaksi bányász, |
nyom vissza, sürget, bontsam szenemet. |
|
Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem |
munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen, |
|
hogy – most gyökér – nem, |
rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn |
|
jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan, |
hogy fölvéve azt mondja a jövendő: |
de szenvedése nem haszontalan. |
|
|
|