Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház! Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem. Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps közepette? Gyógyíthatatlanul.

A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva – szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul, mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével.

Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket! A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé a félkart is! Jön a gazda.

A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros. Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül, fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a szívbe.