Bajba kerülni
|
Mert meghaltak s te itt lehetsz –
minden perc kötelez!
|
Bajba kerülni, az volt még a jó, |
|
Bajba kerülni, az volt még a szép, |
menni recsegve, recsegtetve, jég- |
nézni szorongva és ujjongva, hogy |
s hogy forr barázda-hosszan, hogy buzog, |
dühöng a nyers nyílás mögöttünk! |
|
|
csábít iszonyúlva a szív: |
|
|
Kiköt az év, Tihanyban
| Földre néznek már a napraforgók, |
| fővesztésre ítélt rabsereg. |
| Fenődnek a faluban a sarlók, |
| hogy nyakukra bárdként üssenek. |
|
| Oldalt lebben, tó fölé, a vékony |
| füzfalomb, mint sárga női haj. |
| Megreszeli itt-ott a futékony |
| szél a vízet. Gyűl a fecske-raj. |
|
| Rázta eddig elhevert ökörként |
| rozsdás láncát reggel a ladik; |
| rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még, |
| talpra ugrik, fölágaskodik! |
|
| Ámde csönd még. Mely foganta őket |
| s lám kihordta: földanyjuk meleg |
| mellén-hasán nyári fényben ülnek, |
| száritkoznak a krumpliszemek. |
|
| Nincs járás a szöllőn át: gereblye- |
| nyom mutatja: közel a szüret. |
| Lógatják a tőkék hosszú kecske- |
| (fekete és fehér) tőgyüket. |
|
| Őrzi tükre békéjét e fényben |
| – nagyságával oly megnyugtató – |
| s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen |
| mindent megkettőz a néma tó. |
|
| Arany napok. Semmi munka immár. |
| Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév. |
| Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll – |
| rakománnyal púposan az Év. |
|
|
Légyszínház
| Váróterem. Virrad. A Napnak |
| szinpad megint a kettős ablak |
| felső, nem-nyitható tere. |
|
| Kijön megint, körbe köszöntget, |
| majd elmormolva szövegét, |
| nekiront fővel az üvegnek |
| egy testes, acélfényü légy. |
|
| Hanyatt zuhan. Fölkel. Serényen |
| jár föl-le a kékvértü hős. |
| Mormol. Vizsgálja helyzetét. Nem, |
| neki még most sem ismerős. |
|
| Beülök az ingyen szinházba. |
| Vonatig most sincs tenni más; |
| lássuk, nyujt-e több okulást ma, |
|
| hősünk s hogy kész a monológ: |
| neki megint, a közepébe! – |
|
| De szóló szám megint: a vád! Egy |
| új hőstől már? S újtól megint? |
| Csak isten nézi már, hová lett |
| az első, mely rég nem kering. |
|
| Kering egész raj már, követve |
| rendezést? – az össz-jelenetre |
| kijött az egész társulat. |
|
| Népség, katonaság gyűl-, oszlik. |
| Sír, egekre, a köznyomor, |
| és sír a magán-kín, a szomszéd |
|
| Porban, piszokban foly a dráma. |
| fröccsenő hang is; undoksága |
|
| sikert hoz mégis a hatás; |
| várjuk mi is, torz kéjbe fogva, |
| jöttöd, föloldó csattanás! |
|
|
A virradat tükre
| Fölébredek. Fölébredni: tükör. |
| Nyujtja konokul óriás magányom. |
| Hiába volt megint szemem lezárnom. |
| Várt rám. Nincs rostély tőrei elől. |
|
| Világ, megint! Bírálni tündököl. |
| Nyílik is, vetkezik is szív meg orca – |
| mint gyerekkorunk műlovar bohóca, |
| vágtában búva ki gönceiből. |
|
| Előadásra?! Meddig még – szerepben?! |
| „Míg sorsunk itt…” – Stb., stb! Mind élesebben |
| látom a csontváz-rendezést s tudom |
|
| a végszóra s végmosolyra az ellen- |
| szót és mosolyt, mind a stb., stb.-t ebben |
| a… stb., stb., stb.! – Fintorom is unom! |
|
|
Föleszmélek. Föleszmélni: tükör. |
az óriás derengő láthatár. |
|
„Szembenézni!” Vizsgáljam, hány az új |
arcomba köp e nézőtér jövő? |
|
Tervek, homály, remény, fintor, magány, |
|
|
|
A tél hatalma
Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek
szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház!
Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem
vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen
színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen
előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem.
Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps
közepette? Gyógyíthatatlanul. |
Alkonyi út
| Nem volt ló, csak lengő sörény. |
| Nem volt cél már, csak vágtatás. |
| Nem volt szerelem, csak „szeretlek!” |
| dadogás, kapkodás! Hiszen |
| jövő se már, csak elmulás. |
|
Dombvidékiek
Alpok, Kárpátok hadd örjöngjetek. |
Itt a természet, mint szép örvü eb, |
küszöbünkre súnyja fejét. |
|
Bőgött vadul, igen, bozontosan |
itt is a sok erdő-sörényü hegy |
szöllősorokkal fésült-bodrosan |
jönnek egyenként közelebb. |
|
Alpok, Kárpátok – Piréneusok! |
Állunk s a búzafölddel, mely beért, |
a borral, mely pincéinkben bugyog, |
|
|
Fekete-fehér
Utálom, persze, hogy amire |
tegnap azt mondtam, hogy fekete, |
|
Hajam, a tegnap még fekete, |
|
hogy szótartás, meg becsület! |
|
Vagy számold, ha tudod, hány okmánylevelet |
szaggat szét – micsoda név |
hitelével! – s dob a szél seprűinek, |
odanézz, csak egyetlen egy |
|
|
Római rom
| Letiporhatatlan egészség! |
|
| életre-halálra a Perccel. |
|
|
|
Félreértés hogy még se essék
| ez a sarok, hol pohárral kezemben |
| kályhátoknak dőlve, mintegy pálmalomb alatt, |
| állván e konokan szép asszony oldalán, |
| a meleg üdvözlő szavakra, |
|
| háttal a szitkozódó hóviharnak, |
| mely ablak-rázva sürget – indulást? |
|
| Lesz anekdóta is a válaszomban, |
| gavalléros bók, férfi hála; |
| épp csak az ici-pici ráadás-ránc |
| mosolyomban a szájsarkánál jelzi, hogy |
| ne feledjük azért el a lényeget, |
| nézzünk a látszatok mögé – |
|
| Ki nem dicsérte már közülünk |
| a nagyszemü, az éjszakában is fehér, |
| délután szánkázásra invitáló havazást, |
| mely már-már szülőháztető, |
| aszu fürtökkel, égbemult öreg mamákkal |
| a zsupp födél alatt az ősi szelemennél, |
| ahol a denevérek függnek? |
|
| A másik érkezési mód viszont: |
|
| fehéren, füstölögve így száguld a réten át |
| széles hullámban, mint dünákon a dagály, |
| kígyó seregként ráng végig az udvaron, |
| csúszik be ajtólap s küszöb között |
|
| s szívemben épp ily rubint-ünnepin |
| Jó ez, igen, nézni is kellemes, |
| a kályha, a lámpa, a bor, |
|
| fogoly vagyok, csapdában állok és – |
| be-beront az az ablakrázó banda és |
| kapkodhatom, mint ezúttal is, a fejem, |
| sőt e monogrammos damasztot, |
| azaz a csontkeretes szemüveg, |
| a csokor nyakkendő és nemkülönben, |
| mint egy kültelki utca sarkon |
| torkomon a kés, fülemben a hang, |
| fojtott eréllyel: ide mindent |
| azt is, azt is, őt is, és pofa be, |
| mert megharagszunk még a végén. |
|
| Hát így vagyunk, amíg vagyunk – |
| ürítve hátradőlt fővel a pertukat, miközben, |
| ezt se feledjük, a lényeget, |
| bizony már kint is haladok, |
| jobbról-balról karom a rabló szélnek adva |
| már addig, ahonnan még ide hallik. |
|
|
Futtató öregség
Ahogyan Tolsztoj megiramodott. |
|
mind gyorsulóbban vitte azt a vén botot |
s parasztjainak prédikálni meg nem unt |
fagy-hárításról, házi téglagyárról, |
|
„Mindenről, amivel még menthetek!” |
|
kiket vállon érint az angyal |
és útra küld – milyen paranccsal? |
|
menekül el önnön magából, |
nem istenéhez rettenettel, |
|
Diák télvégek szaga, midőn |
– kamaszoknak hold-üzenet – |
orrunk vére naponta megeredt, |
nyugtalanít völgyek hívása |
mit pihegésünk rak lábunk alá. |
|
Lent a szántók, az emberek hona. |
|
Vén kalapomat vén botommal |
nem könnyedén fogom majd, |
ha én is, jövők pásztora, |
lefutok: köröttem kutyáim, |
|
|
Vasúti söntés, balladával
| a bor-tócsás asztalról fölemelve |
| magától is azt mondja: Csönd!
|
|
| Nyúlva épp oly egyforma poharakhoz |
| épp oly egyforma ujjaikkal |
| a pályamunkások bólintanak, |
| az épp oly egyforma szivükben. |
|
| Itt van a csönd, s csöndnek is marad. |
| De oly nyilt: bárki beleszólhat, |
| akár egy kertből-hangzó operába. |
|
| Így folyik le hát szó nélkül a férfi-ünnepi beszéd, |
| az egyedi nagy vallomás, a szóló ária: |
| özvegy magányu téli ágyról, |
| fűtetlen konyháról, havas magányban, |
| fűtetlen fülről; szájról, mely szó-fűtetlen. |
|
| De a kiszolgálóleány tovább siet, |
| le-leguggolva az ablak előtt, hogy |
| bejött-e már a hétvégi külön-vonat. |
|
| Ifjúsága zsúfolt honában, |
| kerengve küld egy mentegetődző mosolyt a lány |
| a tartalékból, amely megmaradt |
| vasárnaptól, testében bujdokolva, |
| s ki kell, hogy tartson szombat estig, |
|
| lerakják, bólogatva szinte, |
|
|
Partizán
|
„Szólj rá a kezedre. Mit irja még
mindig dátumul a tavalyi évet?”
|
Jobb kezemben még benn a hűség. |
|
Elismerésem így is, neked, jobb kezem. |
|
és kiki a győzteshez áll: |
te, konok, hullák és romok felett, |
nem írsz alá hódoló levelet – |
|
a ledőlt, lemult évet vallod házadul – |
|
Mult – mult! Mitől mult, mondd – kitől, |
|
Őrült, ki nem ezt mondja itt: |
|
| Vén bajtárs, itt asztalomon, |
| Le-lemosolyogtunk ugyan sokszor egy kicsit, |
| de csak téged küldtünk a tűzbe, |
| harc-nyeréshez, ha veszni volt a tét. |
|
| végül mi is, rabszíjra fűzve, |
|
| hogy elhurcolnak, janicsárnak: |
|
| tébolyult, eleve te tudtad, |
| vállalni embermód csatánkat – |
|
| Ha elvesztjük is a háborunkat. |
|
|
Aggastyánok isszák az újbort
még s még egy félórára csak! – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
hajadonfőtt, rókaluk-langyos |
az utolsó darázs zeneszavában – |
|
ebben az ömlő arany ráadásban, |
maradék vendéglátásában – |
|
ránctalan öblében ezeknek |
a már tengerré terjedt ős szeleknek, |
– Öledben félórára még s még asszonyédességű Nap – |
aggastyánok isszák az újbort |
|
Csontok, izmok most pihennek meg |
ebben a jó együtt-ülésben, |
ebben a jó messzenézésben, |
– Biz’ egy életen át kapáltunk. – |
|
Aggastyánok isszák az újbort |
– utoljára piroslik föl tán – |
|
Nyári kaszálók, madaras erdők |
Rózsákat buggyantgat a láp, |
lánydalokkal, réztrombitákkal. |
|
|
Hosszunyelü seprűk az égből |
verik uj-asszonyos szigorral |
a falomb-szemetet a dombról, |
a serleg-cserepet a tóról. |
|
a remény korhely-hajnala! |
|
Azoknak is, kik nem vigadtak. |
|
|
gyémántló porforgatagában, |
aggastyánok isszák az újbort; |
abban a férfi-arrébb rendtevésben, |
abban az asszony-párti léghuzatban, |
mely farkas hidegével meghitt |
bútorokat nyal otthonunkban – |
|
Gyermektelen síkok fölött, némán |
aggastyánokkal koccintgatván |
isszuk az újbort, hol földre, hol égre, |
majd bölcsen összebólogatván, |
hogy’ munkál villogva fölöttünk |
a lába-friss, a keble-fényes |
háziasszony, az örök-édes, |
a csupa tett-vágy, csupa láz – |
|
Te sose egy, és sose más, |
te égi édes, földi fényes, |
|
akivel egykor ölelőztünk. |
|
|
|
Esti csoda
Sövény fölött holdtól ragyog |
|
|
Az öröm befejezése
A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva
– szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany
hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött
kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás
helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul,
mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével. |
Névjegy, hangjegy
Nyitja e nevet friss rigó- |
rügy-szag, kikelet, élni jó, |
|
Mord vihart jelezve sziszeg |
|
hangpárja, magány, éjszaka |
|
|
Közelítő fagy
|
Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket!
A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a
kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy
nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig
szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé
a félkart is! Jön a gazda.
A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros.
Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül,
fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a
szívbe.
|
A Szörny
| Valahányszor kinézek, épp megy át |
| a komp Szántódra. Vagy jő vissza. Mintha |
| az idő ezzel mérné itt magát, |
|
| bővebben, szárnyalóbban itt! Ötöt |
| vált a rév egy nap és így – mesemód – ez |
| mi elszáll beírt lapjaim fölött. |
|
| Valahányszor lenézek, mintha egy |
| más csillagrendből – időnk-túli! – óra |
| csitítaná – biztatva! – szememet: |
|
| te is bővebben, úgy mérj! – Igazodj |
| a tágassághoz, amikor (s ahol!) csak |
| s már úgy megy minden, hogy semmi se fogy! |
|
| Most ébredtem és – tik-tak – alkonyul. |
| Mi volt két-két óriás perc közében? |
| Éltem!? – Múltam! Gyógyithatatlanul! |
|
| S tekintek már le ugy is, elakadt |
| szívvel, hogy szöknék talpra: küzdenem kell! |
| Aki ekkorra mindig megszalad. |
|
|
Mégegyszer, ugyanonnan
| Valahányszor kinézek, lent a komp |
| mindig a két part közt ring, lengve, mint a |
| egy óra aljában, mely sose kong. |
|
| Ritka a járat már; de mind sürübb |
| mégis a perc, melyet széles közökben |
| a nagy álló óra, mely sosem üt. |
|
| Valahányszor kinézek, mind nagyobb |
| inga-lengésben lódul az a fenti |
| Melynek bomlott órája én vagyok?! |
|
| Jő-megy a komp s ahányszor szememet |
| pihenni röptetném föl, vaksi bányász, |
| nyom vissza, sürget, bontsam szenemet. |
|
| Nap-éj, tavasz-nyár: tik-tak. Végezem |
| munkám, oly „eltemetődve”! oly mélyen, |
|
hogy – most gyökér – nem, |
| rég nem szól dacom, vajon ér-e fenn |
|
| jutalom? Lesz-e gyümölcsöm olyan, |
| hogy fölvéve azt mondja a jövendő: |
| de szenvedése nem haszontalan. |
|
|
|