Hatalmas kék szem: fölnyílt a víztiszta téli reggel. Soha így nem vettek szemügyre, mint most, kilépve gyanútlanul a házból. Micsoda színház! Micsoda kórház! Ezek a csupa fehér díszletek, flitterek. Ezek a fényes, műtétre-éles napsugarak! Soha nem vártak tőlem ilyen nyilvánosság előtt s mégis meghitten ilyen bemutatkozást: kitárulást: ilyen színpadi szereplést, operációval! Ki a szívet! Mi van az epében? A siker végett! A végtelen előtt! Bűnösként és vádlóként. Most tisztázódott valami. Mindig ez volt a szerepem. Szerepem? Amitől valódi ősz hajat kaptam, valódi tic-et, valódi kétségbeesést. Taps közepette? Gyógyíthatatlanul.

A letaglózott, a vörös-lila tócsába rogyott nagy délután! Kibelezve, földarabolva – szétmarcangolva is már – ott azon a pirkadatkor még oly vasárnap-piros, oly ünnep-arany hegyen, a tó fölött. Véget ért az állat-áldozat. Kinek is a megbékítésére? A városból jött kirándulók utolsó gépkocsija vad kanyarulatokkal most száguld alá az önfeledt lakmározás helyéről. Föl-föl villantva a kezdődő alkonyatban már a maga fényeit. Hol elől, hol hátul, mintegy hátra-hátra nézve. A hasztalan mámor bosszúban égő, messzelövő tekintetével.

Jön ismét a sértés. Fűteni kell! Jön ismét a ránkförmedés: föl azokat a göncöket! A ránkpirítás, mért mertünk járni meztelenül. Kinek a parázna csábítgatásaira, he?! Jön a kiutasításnak megannyi vidéki trágár-szava. S a nyakbehúzás, miközben – fűtöttünk vagy nem fűtöttünk – valóban kifutunk a rossz utak és tájszavak provinciájába. Az orrukig szörmébe burkolt álarcosok közé. Jön a korbács szíjpróbáló suhogtatása, hogy rajta, szem elé a félkart is! Jön a gazda.

A hideg – megfigyelhető – pontosan úgy feni fémes késeit, mint a mészáros. Csontunkig metszve, ujjbögyünkbe-körmünkbe nyisszantva próbálja ki élességüket. Izelitőül, fiam! Hogy mi lesz a java! A végső szembeköpés, az acélos-hegyes, a hideg egyenes, be a szívbe.

A malom – félálomban – okosan gazdálkodott a patak tóvá duzzasztott vízével. Egy csepp víz, egy szem gabona. Így ment ezer évig, pontosan 1029-től, amidőn Szent István kiadta a patenst, egész 1906. augusztus 8-ig, amikor a Központi Őrlőipar R. T. cégvezetőjének „nem rentábilis, leállítandó” végződésű levelét beadta a postás. A malomkerék a csorgó mélyén, darabokban: a vízvályuban kigyóként ráng a moszat. A kis tóból naponta négyszer egy cinke emel ki néhány csöppöt, fejét mindannyiszor égrevetve. A többi a szivacsos part fűszálai közt lopakodik oly hitevesztetten a tengeri semmi felé, akár Cézár fölössé vált percei.

A bor kitünő. A kilátás erről az eldugult kis tűzhányóról paradicsomi. Ráadásul épp most megy le, még pedig tóba, a Nap. Kovácslegény-karjaiban egy olyan májusi csütörtökkel, amely verejtékezve is örömest dolgozott; örömest tér pihenőre.

A kőasztal fölött poharat koccintanak kapához vastagodott, meg ecsethez-tollhoz petyhüdt (gyíkszerű) ujjak; még a két bölcselő-hiresség szemüvege mögött is derüt csillant a frissgyümölcs-izű otelló.

– Egy az élet! – így az egyik csöngés.

– Egy a halál is! – így a másik, öt könyvtár betű birtokában.

A távoli kék öböl most halványpiros. Dús nádkoszorú övezi; az is épp most sötétedőben, a termékeny völgy előtt, a két erdős domb isteni természetességgel széttárt combjai közt. Aki oda néz, mindenki tudja, az ott az élet tava. Néha megjelenik, összejátszva a képzelettel s a borral. Vagy csak azért vajon, mert az az egészséges Nap most viszi le, de csak alvásra, azt a fáradtan is boldog hétköznapot? A festő azt hisz, azért, mert hisz a származástan és a mélypszichológia tanai beledonganak itt is az agyakba, szünetlenül, akár a fülekbe most a cserebogár. De ez a tó, az a tó is, amelybe János vitéz a rózsát dobta, hogy visszakapja, ő mégis, Euridikéját. Semmiképp nem igaz hát, hogy nincs megújúlás! Hogy a föld csak mostohánk lehet! Az égen, érvül szinte, elszáll az egyiptomiak egyik szent madara. Koccintsunk rája is. És ha most, emelt pohárral, a tóra tekintve, kellene felelnünk – bár tudósként –, hogy mint is kerültünk a világra? Onnan, ezzel a nagycsőrű madárral.

Két sudár süldő gimnazista lány térdenfelüli szoknyában, de szörmés fél-bundában: – van szívszorítóbb kép annál, mint ahogy ők egymáshoz szorulva szedik a még hústalan-vékony lábukat egy sárbogárdi ősz lombhullásain át a jövendőbe? Ki védi meg ott őket? A nép, amely iránt madárfészek-szivükben bizalom melegül, évről évre azzal hidegül irántuk, hogy fogy. Közel az idő, amidőn körben a táj felére ürül, aztán negyedére, a statisztika vastörvényű jóslata szerint. Állítsam meg a kis bizakodókat? Közel az idő, amidőn özvegyen, gyermektelenül egy nem is különösen nagy tojáshéjban teljesen magukban vándorolnak majd egy sorsára teljesült igazi pusztán, helyben is messzebb, mint a Sziklás Hegység hó-fennsíkjain.

Erdő is, meredek is, az üldözött lovas csapat eltévedt, fülét használta. S egyszerre valóban: „Psszt!” „Ssst” – más dialektusban, de mégis érthetően. Igen, ezt a patak adta, az első kézfogást, fölvezetett a hágóhoz, az anya okos figyelmeztetéseivel, szives emlőkinálásaival. Fönt bucsuzóul még egy telitöltekezés, aztán – fülelés ujra – s jött máris az előbbinek tuloldali társa, ugyanazzal a tájbeszéddel, de ő a vakok lábtapogatódzásával, ahogy szikláról sziklára lefelé kormányzott. Gyerekjáték volt elérni az új síkságot és tengert egy új ezeréven át – még városokat is, melyekben a mi beszédünk ömölt szét. Láthatok patakot anélkül, hogy tenyerem ne bizseregne meg e régi kézfogások emlékére, arra a biztatásra, hogy legyőzhető a halál?

Gara László emlékének

Jelen lehettem kétszer is egy-egy nép végső kipusztulásánál. Az egyik napos terraszon történt, három szobás hegyi lak: hatalmas pincére épült paraszti, de mégis nemes vonalú présház lugasában vasárnap délben poharak előtt, ebédre várva. Tisztára kefélt posztó ujjasban tisztára mosott szakállú öregek tréfás történeteket beszéltek el, annak mértékében csintalanabbat, ahogy egy-egy kacajuk csitítására a tenyérfogásra készült üvegkupákat fölhajtották. Jó volna persze, ha hősi nemzetek – vagy legalább legvitézebbjeik – Vörösmarty széles ecsetkezelésű, Delacroix színeire valló látomása szerint tünnének el a földről, jelet adhatnának így a többinek, mert hisz napjai valamennyinek számba vétettek. Dehát nincs így, elmúlt a romantika. E népet, amely e hegyek közt valaha a verhetetlen Nagy Károly hadait futtatta szét, ezt viszont, lányai ölték meg s űzték világgá. Szégyellték anyanyelvüket, így elvetették, mert azt márcsak a kisparasztok és a cselédlányok beszélték, ők pedig, kedvesen és ártatlanul, tetszeni akartak, a kikötőkből és a fatelepekről idáig fölránduló matrózoknak és munkásoknak. Egymásközt is, azok nyelvét selypegték hibásan, azt fitogtatták édes ajkukon, akár az olcsó üvegfüggőket a fülükön. A nép, amely óriási egyházatyákat, hadvezéreket, világfölfedezőket adott, mely állítólag Európa egyetlen őshonos törzse volt, így sodródott ki szerte el a gyönyörű völgyekből a semmibe, mintegy araráti szárazpartra lökve föl a néhány csinos és kedélyes öreget, akik az anekdotázás közben néha dalra is gyujtottak, kedvemért egyszer őseik nyelvén is, sőt körbe állva még egy régi táncot is ellejtettek. Egyikük nyugalmazott postamester volt, a másik egykori hajóorvos. Kettejük kivénült erdőkitermelő.

A hajó elsüllyedt, nagy zökkenéssel a tengerfenékre ért, oldalra dőlt. Egy ország volt, most derült ki, egy nép. „Orkán után”. Utas voltam, de hogy hogy nem – merő véletlen folytán-e, vagy mert a vihar ellenére is a födélzetre mentem bámészkodni, egy áram, hiába kapaszkodtam a korlátba, fölsodort a tengerszintre. Sütött a nap. Vitorlaverseny folyt a lecsillapodott vizen. Egy csónakon barátaim repültek. Kiáltoztak, idegen nyelven, de olyan érthetően, olyan tisztafényes szavakkal, mint a nap villogványai a víz fodrain. A hajótörésről – de még csak a viharról is – semmit sem tudtak. Nevettem, ittam – isteni banyuls-t –, s mert – merő véletlen ugyancsak – a vitorla kezeléséhez is értettem, rögtön az équipage boldog tagja is lehettem, együtt vettük át a győzelmi koszorút.

…Öt évembe s ezer fortélyomba került, hogy aztán mégis vissza tudtam jutni a tengermélyi hajóba, ahol azóta aki nem pusztult el, megtébolyodott.

Csak ne olyan türelmetlenül! – hallottam két halk szisszenés közt, de bíz csak annál hevesebben lapoztam a rossz világításnál azt a már csupa-ránc asszony-arcot: – anyámét? Nocsak, nocsak – hangzott megint az intés, a kímélet-kérés. Ez az arc, első érintésre kedveskedőbb volt a tenyérnek, símább, puhább. Levelei sem zörögtek. Még egy könyv és még egy. De az illusztrációknak is csak a körvonalait láthattam. A betűkből annyit sem, hogy milyen nyelven voltak írva. Végre – a tied: a két kezemben! Már jó anyagillatáról ráismertem. De a finombőrkötésen a mosolyaidat, tétova fintoraidat is, ugyancsak a tenyeremben. Gondolhatni, milyen szorongással vittem az ablakhártya világosságához. – Első fejezet – hámoztam kis torkom dugaszoló szívlökések közt. Amikor a gleccser fölött a tükrös kis petroleum-lámpa, mely a Nap uralmát volt rendelve folytatni, ellobbant; halk, de az óriási űrben mégis döbbenetesen hangzó pöffenéssel.