Az orsók ürügyén

1 Parasztasszonyok ülnek szekéroldalon. Baljukban guzsaly, jobb kezük nagyujja – csippentve egy-egy csöppnyi nyálat a kimerithetetlen szájból – pödöriti a hüvelykkel a fonalat. Pásztorlány siet havasi uton, ujja közt ügyes, kézi orsó, ajkán a kimeríthetetlen forrás. Száraz mamák az agyonkopott küszöbön; csak ajkuk, ujjuk tudja dolgát: gép-némán tekerül a szösz. Brueghel s a Le Nain-ek – kedvenceim – képén láthatatlanul is mindig forog szinte az idő hajtószíjain egy rokka. egy rokka. Jutott nekem is még pillanat a hagyományos falusi fonóban, hol a surrogás pipafüstöt, meseszót és első szerelmeket gombolyít, miközben kint a tenyérnyi ablak alatt páncélos zsoldosok zörögnek, nyerítés, kürtszó, cuppanó pata, majd Napoleon szőrkucsmásai, illetve vezényszava és dala, megdörren távol a csata, elvész vagy megmentődik a haza. Nagyanyám a vonatban is kötött, ki-kipillantva a történelemre, nem hízelgő megjegyzések közepett. El a húszadik századig villámló ujjai hegyén csak azért forgatta szerszámait az emberiségnek több mint fele, az asszonyok szivós hada, hogy visszaverje a fagy ostromzárlatát, hogy be ne törjön az isten hidege. Diadalért, ha foly diadalért, megéneklik a költők a férfi-vért; emlitsük – épp csak eszmegerjesztő gyanánt – a női könny után a női nyált. S nézzünk ezzel, amiből élünk, azután: a költészet után. Mely szerencsére sose ott terem, ahol már csépelik, hanem, hanem, hanem… hanem? Mikor én diák lettem, tankönyvünk szerint a földön épp kétmilliárd orsó pörgött a fonóüzemekben, vagyis pontosan – és ettől ragadt el ős ihletésü, végzet-vivó képzelet s tétette velem félre Verlaine-t – mintha minden kétkezű itt a földön, de a csecsemők s aggastyánok is, reggeltől-estig csak font volna, úgy, ahogy a legújabbkorig az asszonyok. Mert kétmilliárd volt akkor az ember. Két milliárdot tett a gép szabaddá, azaz tett volna, hogyha, hogyha, hogyha – – idézzük hangutánzatul a laffogást, midőn megint s megint lehull a hajtószíj s a lendkerékre csavarul és önmagát veri. Nem kérdem, hogy ma orsó fürge hány forog. És mennyi fog forogni holnap. S mennyi, midőn már ingyen forognak. Mert letörlesztődnek az üzemek. S ebben a letörlesztődésben az a nagy homéroszi vers lapul szárnyalni készen: végül maguktól szaporodnak! Maguktól nemződnek a gépek. Nem új rabszolga nép, ők végezik a robotot, fölszabadítva szárnyalásra most már nemcsak egy töredékét a fajtának, de az egészet; az ön-nemző, az örök-gépek hajtják végre a csoda-malmot, az ész ajándékát, amelyről már a Kalevala tudott, ők győzik le végül a sárkányt táltos erejükkel, ha okosan mondjuk az igét, ha jól megfelelünk a banyák, a bajbakerült gyíkok, szüzek, mind a meggyötörtek kérdéseire, ha – ha minden úgy megy, mint mehetne s ahogyan annyiszor megindult! Munkát kinálva, komolyat, ténfergő muzsáinknak is, akik, szegények, a napi tanári megvallatások és szépítészi razziák elől íly szűzibb, távolibb telepre húzódnak alkalmas helyet keresve, mint íváskor a hal; ilyenre: Szülő Klinika ügyeletje; Járási Áramosztó Hivatal.   2 Lecsapoltuk a lápokat, visszaűztük telepeinkről a tigrist, a tetvet, a leprát. Az egyenesre ültetett május-illatu alkonyi fasorban szerelmesével mégiscsak ki-ki a jövő felé rakja lépteit. Mert rendbe tehető az is, mert út vonható abba is. Csak jól forogjanak az orsók a párkák magasra tartott kezében is. Lehet remélni. Csak te légy szívós, konok az utolsó töltésig, az utolsó csákánycsapásig – így a múzsa – a tárna és logika bányafalán! Talán az egy dió kivételével Európában nincs gyümölcsfa őshonos. Behozatal mind, fejlesztés: megszervezés – Daloljam végig, vagy mozdul már benned is? A hajdani lápok helyén, a rendbetett telepek egyenesre húzott útjainak kétoldalán, ahogy itt most a szeder, ott az olajbogyó meg a narancs, – eljő, ha jól elődaloljuk, az idő – úgy terem majd az ing, a keszkenő, úgy nő a köpeny, érik a kalap, s amit csak adhat gyümölcsöt a műanyag – eljő a jól kiénekelt idő – Jupiterfényt a kávéházi asztalra, ahol jókedvünkből kifakadt – azonnal aranyalmazöldpirosra – az a kollektiv iparosfa – No és a perpetuum mobile, az az örök erő, minek neve rend-akarat? Mindez valóság. Mióta nemcsak számok már a számok. Az átváltozás megesett. E jó szelleme viszi mégiscsak a világot. Az, az, ami az asszonyok ujja között buzgólkodott.   3 Mikor lesz vajjon lecsapolható a legmiazmásabb mocsár, a lélek szittyósainak holtvize? Mert van még hátra szó. Ma komolyabb, mint valaha. A mitológiák rettentő éjtava, mikor szárad ki véglegesen? Az, melyet mi hordunk, mi, a föld helyett, föld fiai, a szív-fullasztó vizenyő, a jungi ár, a kafkai, a dürrenmatti biztonsághiány, a szorongásos lét- és léghiány, mit oly megrázóan és annyiszor leirt Charles d’Orléans, de Milton is – ez oly ősforrás, választ várok magam is, választ s vigaszt, rettenetes példák tudója. A latin humor szó nedvet jelent: nemcsak az első fiziológisták, de lám magyar nyelvünk véletlenül összekacsintó szavai szerint, rossz nedveink hozzák rossz kedveink; a fekete epe, a balneum diaboli, a Styx-nél gyászosabb, a sátán-fürdető Közömbösülés: a gőzével is ölő Melankólia! – mely római kút gyanánt csorog le nemzedékről nemzedékre s önt el és fenyeget elönteni jótalaju civilizációkat – ennek mint lesz lecsapolása? ennek mint lesz lecsapolása? Magam is kérdem, úgy vizsgálva a már kész útakat, mint tenyérjós a vonalak hálózatát. Vagy mint a múzsa ráncos homlokát a költő, ha a dalban elakad. Mert van, midőn őt is hiába kérdezik.   Amidőn ő se jós. Ám úgy kell lennie: a végtelen felé halad az út, amely a végtelenből érkezik. Átvág tehát a lápokon is, bizonyos, át, előbb tán árnyéktalanul, csupaszon, de aztán egyre otthonibban – kétfelől végül is beültetve úgy, ahogy beültetődik minden út, mely embert emberhez vezet. Így a tigris, a tetű, a lepra, a bűn után bizonnyal elvonulnak házunk és szívünk környékeiről a dzsungel-mult szörnyetegjei is, és megkezdődik, meg, igen, igen, igen, igen, igen, ahogy a kerekek gépszíján jő a felelet, ha fölkerül és annál biztosabb a szíj, minél jobban siet: elvesz és visszaad igen, igen, ti millió kezet sűrítő kerekek, ti fölszabadítók, ti éneket érdemlők: élettelenek és mégis megállithatatlanul termékenyek s tevékenyek már helyettünk és asszonyaink helyett – Oh fölszabaduló női kezek kibúvók végre a nyállal sodort fonál rabszíjaiból, a kötőtük villámló csuklóbilincseiből, az irógépek vitustánc-dühéből – simogatásra homoruló tenyerek, rángó szájsarkat, szemhéj-ideget, csecsemő ajkat csitító ujjbögyek, kezek, szemnyitók, szem-lezárók, mennyi vár tennivaló még reátok.