Mozgó világ

Itt megyek hatvanévesen

a régi messzi pusztán, hol születtem.

Nem várt, nem ismert, nem köszöntött senki sem

még most sem akként, ami lettem.

Csak akként most is, ami voltam.

Bár megropogtattak, hogy fuldokoltam

juhász-rokoni karjaikban:

„Megvan! Meg! Bevezették. Itt van!”

Volt padszomszédom, János, a másik, a Bor,

sincs itt sehol.

Elvárja – méltán –, én keressem őt meg

maga házában, ott áll –

Nem ő volt mindig eszesebb, erősebb?

Főleg ennél a lenge fogalomnál,

ki aztán is, az ünnepség után,

a volt kastély volt udvarán

csak lógtam-lengtem,

tervek felhő-rohantával fejemben,

mert szívem-fölötti zsebemben

Guillevic, Rousselot,

Gara, Frénaud multheti közös levele:

léghajó-kosara,

annyi könnyítő erővel tele

„meddig várjunk, gyere!”

csak lógtam ott az udvaron sután,

míg kérdeztem és válaszoltam

a meg-megemelintő léghajóban,

csak lengtem-lógtam,

miközben hol főt ráztam, hol nevettem

gyerekkéz-puha kezemmel ezekben

az érdes (apai) kezekben –

kék rándulásu dohányfüst felettem.

„Hát így van az ember elszakadóban”

mint mondani szokás.

De mi is az: elszakadás?

Szólam. Szólam. Elég a szólam.

Rólam.

Elég a boncolás, a „megmutatkozás”?

hogy épp, mert szállni íly szabad,

hű a sziv épp azért marad?

Élek, vagyok.

Más lettem, nem vitás.

De nem! A régi sem halott!

Más lettem s mégse más!

Elmentem, de maradt-e jobban

bárki veletek itt a gondban

és harcotokban,

ami az igazi – a vérbeli! –

otthon s haza?

Értetek, vagy nem –; érteni

fogjuk egymást vigadozóbban,

mint valaha,

mikor itt gyerekként csacsogtam;

szív-kulcsolóbban,

mint mikor jajotok jajongtam,

csak azért oly messzehatóan,

mert fölíveltem,

mert képetekkel fölragyogtam,

izzó orcával rendületlen,

mert akár ti, oly arcul-verten

azért, mi voltam;

azért, mi lettem.

Megyek hát utolszor tán

végig a pusztán,

azaz fölötte a hosszú hegy-élen

az őszi szélben,

a régi szürü-kert, a termésörző zord erőd

s a hegyi cselédtemető előtt;

hogy együtt lássam

mi volt

s mi lött

(azaz „helyi erők”

működtével a megvalósításban.)

– No, hol állt tisztesen megvénhödött,

megtöpörödött szülőházam?

Itt? Ott? Amott!? Bíz nem találtam.

Megcsaltak az orgonabokrok,

miket apám még ifjan ojtott,

hogy kerítve legyen a méhes.

Végűl is Lajosunk, a téesz

elnöke lelte meg

a – hűlt helyet.

S a szent lak?

Khüm … Itt biz annak

kövön egy köve nem maradt.

„A rosszát,

még a csorbáját is fölfuvarozták

– a tégla-nehézség miatt –”

oda, ahol

a falu áll, a régi iharosba.

S a juh-akól?

S a műhelyek? A nagyatyai ház?!

Csak semmi szipogás.

Ugyanúgy odafuvarozva

s új ház falába malterozva.

Igen helyes.

Nincs ebben semmi bánatos-bús.

Nem emléktábla-szerelő keres

helyet; nem is muzeológus.

„Bíz a méhest is, mind a kettőt…”

No, tegyük el most is a kendőt.

Föllebb tekint,

ki lám szívvel van itt megint.

Kétkeziek hű ivadéka,

ő ne tudná, mit ér a tégla?

S mit a szavak.

„A galambház is odalett…”

Mondtam, ne márványlapok, díszkövek;

rólam a csöndes téglák szóljanak,

nem is emléket tartva: meleget!

ha jő a fagy –

„De még a kutyaól is eltünt…”

A győzelmes anyag

őrizze lelkünk!

Tedd – bár te! – elevenné

múzsánk:

a munkánk,

Kőmives Kelemenné!

Béke reájok.

A puszta-gazda

immár csupán csalánt

termő kertjében jelzi még

bója gyanánt

valami a letünt világot:

a gazzal

küzdő kőasztal,

egy rég is vén malomkerék,

micsoda óceánon úszva.

Puszta végtelen újra hát a puszta.

No de az iharosi dombra

nem nézhetünk csak mosolyogva.

A házak –

no de azok a hetyke házak.

Humoros rajzon álmodó

hontalan fölött látható

léggömbben, így, amit

épp álmodik:

gőzölgő étel, pénzrakás,

családi ház.

Csupa egyéni akarás;

végső dac itt.

A házak –

mosolyogni kell, ahogy állnak.

Meg az az egész ó-falu,

vadonat új falu.

Azok a házak –

nevetnek ők is, ahogy ott állnak

pontosan, mint a hajdani

esti tanácskozásban s hajnali

toldogatásban

– midőn nem elég semmi sem –:

verandásan,

fürdőszobásan,

redőnyösen!

Mosolyogni kell, hogy a vágy

egyszerre: tárgy.

És semmi jel, hogy tovaszálljon.

Tapintható, kinyitható,

sőt lakható

az álom.

Azok a házak –

ahogy a dombon sorba állnak

és – nézd, itt! – utcaképp

nekivágnak a néptelen határnak

törvén oly ős törvény szerint

utat előre, mint

az égen a vadliba-ék!

Vasárnap. Mint rég?! Fölsepert,

rendbetett udvar, utca, kert.

Ólban gágognak a libák.

De még nagyobb a tisztaság,

ahogy az a sok fiatal,

még csillogó villanyhuzal

a kapuk fölött sorra besiet.

Minden zugolyba,

kamrába, szinte a szivek,

elmék sarkába benyomulva.

Ti, átvilágosodó házak –

Talán a szennyesek,

talán a csetres edény bennetek,

talán a bánat

– elgondolom, csak úgy magamnak –

talán a szitokszó is kevesebb,

vagy halkabb.

No persze, persze,

tudom, tudom,

mi „egyéb is” siet be

azon a sok friss-fényü réz-uton

e hinni-friss

agyakba és szivekbe.

Végül még rólam is.

Egy s más idáig elvetődhet.

Orrhangtól tudósi előadás,

mint árulom

el éppen őket,

kifogyván szivemből a mersz.

Akadémikus méltatás,

hogy mi a vers.

Szülőházam téglái, átok-

verte kövek.

Üdvözüljetek.

Bár beleosztódnátok

ama halak és kenyerek

példázatára minden egy

házába nőni vágyó kis hazámnak

s a kicsinyedő nagyvilágnak.

Kapjam jutalmul sose tudnom,

melyik a szívszerintibb otthon:

amit adok,

amit kapok –?

Csak annak, aki érti, mondom:

Bár mindig ilyen egyszerű

lenne a mű,

aminek fölrakása nékem

a gondom

és napi s örökéletű,

helyi erejü üdvösségem!

Mert gondolataim közül

mégiscsak leghivebben

az hirdet engem

– az az enyém –

mely legmesszebb röpül.

Legönállóbbra különül.

Én, én! Hol vagy te – én?

És a szerelem és a szeretet,

legjobban az is mikor a tied?

Mikor már vissza süt,

– hogy magad is belemelegszöl –

egy gyermekarcról, női szemből.

Mit kapsz – elképzeled? –

ha ott ragyog majd mindenütt!

Oh, házak, tiszták,

ne, mégse kripták

legyetek, ne csak öregek

vég-állomásai, sírkamrák –

„Hát a juhászat, ma már, a juhászat,

testvér, tudod! –”

Ezek a házak –

Csak nem hátrálnak délibábnak.

„Hát megvolt velük a dolog.”

Ezek a házak –

„No, ez épp az enyém, hogy lássad.”

Nem lengnek légnek vissza, hogy

az udvarukba fordulok.

Nem oszlanak szét, hogy kezem

nikkel kilincsükre teszem.

Föl van jegyezve, mi volt abban

a szóban hajdan:

„A házam!” – aztán:

„Rakattam!” –?

Egy zsellér ajkán.

Nem villámlanak semmivé,

míg tesséklődünk befelé.

Szolgál az asztal, él a szék.

Él szinte ő is, az ebéd.

A verandáról gépi szó.

Tereli bajszát jobbra-balra,

de tekintetét is a gazda.

Hogy mit hadrál a rádió.

Kenyér a kenyér, bor a bor:

embert embernek igazol.

Televizió volna jó,

szól be az egyik nammamó

Állva, kint esznek még a nők itt,

bár nevetik a szokást ők is.

Csóválja lányom a fejét;

ingerli ez a „régiség”.

Nem engem. Vagy másmódon! Áthat

épp e képtől szédítő távlat.

Legjobb a költő-vizió

Nyanyánk – Emese! – asztalától

felkelvén ilyen mindahányszor

Csak a szív-vásznán látható

ha az óriás jámbor-bátor

nép

lép.

Aki megszültél s fölneveltél,

öreg tanya, öreg anyó,

mert oly vénmód dudolgató,

tollfosztásoknál, szüreteknél

annyi öreg, öreg, öreg

szót, éneket

dödögető, tanítgató,

– hogy is értessem meg veled? –

a lányom lettél.

Add a kezed.

Átlátszó esőkabátjaidat,

szeretem nájlonharisnyáidat,

tűsarkú cipőidet, műanyag

öveidet, sok nesztelen

suhanó kerékpárod,

még az új szavaidat, itt

még a nyak-rádiókat is,

szeretem minden változásod,

ahogy szemérmesen

ezt is, meg azt is fölpróbálod,

fordulsz, magadat megcsodálod

s megindulsz, keresve szemem:

igazán jól csinálod?

Jól csinálod.

Gyere velem.