Mozgó világ

 

1

Itt megyek hatvanévesen
a régi messzi pusztán, hol születtem.
Nem várt, nem ismert, nem köszöntött senki sem
még most sem akként, ami lettem.
Csak akként most is, ami voltam.
Bár megropogtattak, hogy fuldokoltam
juhász-rokoni karjaikban:
„Megvan! Meg! Bevezették. Itt van!”
 

A villany

Volt ünnepély is; egy még csupa-düh-
(homály-ellenes szent harag-)
fütötte, friss-szereltetü
százas égő alatt,
a fagyos kis „kultur-terem”-ben.
Fölléptem én is. Több szerepben.
Úgyis, mint szólam,
– fülemnek is tapinthatatlan fogalom –
„kis pusztánk érdemes szülötte”
s úgyis (már szemmel láthatón),
ahogy a csöppnyi színpadon
a díszelnökségből fázva-köhögve,
de mosolyogva le-lenéztem,
ha fölmosolygott lányom, feleségem
a kisded hallgatóság közepében,
amig folyt, pontokba soroltan
 

A program

1. „Vers kis pusztánkról. Szavalat.”
Abban a vidéki modorban,
mit én is gyakoroltam (épp e helyt),
mikor úgy fújjuk-szívjuk be a szavakat,
mint ki futtában zihálja ki zord hirét –
Zúgott is boldog mama-taps, mihelyt
a kis fulajtár szerencsésen célig ért.
2. „Kökény – költemény!”
Hőse, ama bujtár,
Janink, a hű velem-beli,
irodalmunkban noha benne bujkál,
lábát ide be nem teszi;
ablakon át kukucskál: indulunk már?
Ebéd bennünket s igazi
eszmecsere – a hajdani
juhászvilágról! –őnáluk vár.
3. „Gyimóti kút!”
                      Gyimóti kút!
Ez ismerős. Erre fölütődnek a fők.
Még sóhajt is kap, aki belefúlt.
Mindegy, hogy nyolcvan év előtt.
 

2

Volt padszomszédom, János, a másik, a Bor,
sincs itt sehol.
Elvárja – méltán –, én keressem őt meg
maga házában, ott áll –
Nem ő volt mindig eszesebb, erősebb?
Főleg ennél a lenge fogalomnál,
ki aztán is, az ünnepség után,
a volt kastély volt udvarán
csak lógtam-lengtem,
tervek felhő-rohantával fejemben,
mert szívem-fölötti zsebemben
Guillevic, Rousselot,
Gara, Frénaud multheti közös levele:
léghajó-kosara,
annyi könnyítő erővel tele
„meddig várjunk, gyere!”
csak lógtam ott az udvaron sután,
míg kérdeztem és válaszoltam
a meg-megemelintő léghajóban,
csak lengtem-lógtam,
miközben hol főt ráztam, hol nevettem
gyerekkéz-puha kezemmel ezekben
az érdes (apai) kezekben –
kék rándulásu dohányfüst felettem.
„Hát így van az ember elszakadóban”
mint mondani szokás.
De mi is az: elszakadás?
Szólam. Szólam. Elég a szólam.
Rólam.
Elég a boncolás, a „megmutatkozás”?
hogy épp, mert szállni íly szabad,
hű a sziv épp azért marad?
Élek, vagyok.
Más lettem, nem vitás.
De nem! A régi sem halott!
Más lettem s mégse más!
 

3

Elmentem, de maradt-e jobban
bárki veletek itt a gondban
és harcotokban,
ami az igazi – a vérbeli! –
otthon s haza?
Értetek, vagy nem –; érteni
fogjuk egymást vigadozóbban,
mint valaha,
mikor itt gyerekként csacsogtam;
szív-kulcsolóbban,
mint mikor jajotok jajongtam,
csak azért oly messzehatóan,
mert fölíveltem,
mert képetekkel fölragyogtam,
izzó orcával rendületlen,
mert akár ti, oly arcul-verten
azért, mi voltam;
azért, mi lettem.
 

4

Megyek hát utolszor tán
végig a pusztán,
azaz fölötte a hosszú hegy-élen
az őszi szélben,
a régi szürü-kert, a termésörző zord erőd
s a hegyi cselédtemető előtt;
hogy együtt lássam
mi volt
s mi lött
(azaz „helyi erők”
működtével a megvalósításban.)
– No, hol állt tisztesen megvénhödött,
megtöpörödött szülőházam?
Itt? Ott? Amott!? Bíz nem találtam.
Megcsaltak az orgonabokrok,
miket apám még ifjan ojtott,
hogy kerítve legyen a méhes.
Végűl is Lajosunk, a téesz
elnöke lelte meg
a – hűlt helyet.
S a szent lak?
Khüm … Itt biz annak
kövön egy köve nem maradt.
„A rosszát,
még a csorbáját is fölfuvarozták
– a tégla-nehézség miatt –”
oda, ahol
a falu áll, a régi iharosba.
S a juh-akól?
S a műhelyek? A nagyatyai ház?!
Csak semmi szipogás.
Ugyanúgy odafuvarozva
s új ház falába malterozva.
Igen helyes.
Nincs ebben semmi bánatos-bús.
Nem emléktábla-szerelő keres
helyet; nem is muzeológus.
„Bíz a méhest is, mind a kettőt…”
No, tegyük el most is a kendőt.
Föllebb tekint,
ki lám szívvel van itt megint.
Kétkeziek hű ivadéka,
ő ne tudná, mit ér a tégla?
S mit a szavak.
„A galambház is odalett…”
Mondtam, ne márványlapok, díszkövek;
rólam a csöndes téglák szóljanak,
nem is emléket tartva: meleget!
ha jő a fagy –
„De még a kutyaól is eltünt…”
A győzelmes anyag
őrizze lelkünk!
 

5

Tedd – bár te! – elevenné
múzsánk:
a munkánk,
Kőmives Kelemenné!
 

6

…A hosszú béresház, a félig földbe-
süppedt is, elsüppedt örökre.
El a csupa-sár, csupa-lárma
cseléd-istálló, e noéi bárka.
El a dombhátba-partba
ásott vermek; a dohány-pajta.
A csónakhátú tyúkólak hada;
a gép-, szén- és fa-raktárak,
a szalma-födte répa-garmada,
a színek, hol a kazlak álltak,
pontosan oly vízmélybe szálltak,
akár az Arany Armada,
nem hagyva fönt egy deszka-szálat.
Béke reájok.
A puszta-gazda
immár csupán csalánt
termő kertjében jelzi még
bója gyanánt
valami a letünt világot:
a gazzal
küzdő kőasztal,
egy rég is vén malomkerék,
micsoda óceánon úszva.
Puszta végtelen újra hát a puszta.
 

7

No de az iharosi dombra
nem nézhetünk csak mosolyogva.
A házak –
no de azok a hetyke házak.
Humoros rajzon álmodó
hontalan fölött látható
léggömbben, így, amit
épp álmodik:
gőzölgő étel, pénzrakás,
családi ház.
Csupa egyéni akarás;
végső dac itt.
 

8

A házak –
mosolyogni kell, ahogy állnak.
Meg az az egész ó-falu,
vadonat új falu.
Azok a házak –
nevetnek ők is, ahogy ott állnak
pontosan, mint a hajdani
esti tanácskozásban s hajnali
toldogatásban
– midőn nem elég semmi sem –:
verandásan,
fürdőszobásan,
redőnyösen!
Mosolyogni kell, hogy a vágy
egyszerre: tárgy.
És semmi jel, hogy tovaszálljon.
Tapintható, kinyitható,
sőt lakható
az álom.
Azok a házak –
ahogy a dombon sorba állnak
és – nézd, itt! – utcaképp
nekivágnak a néptelen határnak
törvén oly ős törvény szerint
utat előre, mint
az égen a vadliba-ék!
 

9

Vasárnap. Mint rég?! Fölsepert,
rendbetett udvar, utca, kert.
Ólban gágognak a libák.
De még nagyobb a tisztaság,
ahogy az a sok fiatal,
még csillogó villanyhuzal
a kapuk fölött sorra besiet.
Minden zugolyba,
kamrába, szinte a szivek,
elmék sarkába benyomulva.
Ti, átvilágosodó házak –
Talán a szennyesek,
talán a csetres edény bennetek,
talán a bánat
– elgondolom, csak úgy magamnak –
talán a szitokszó is kevesebb,
vagy halkabb.
 

10

No persze, persze,
tudom, tudom,
mi „egyéb is” siet be
azon a sok friss-fényü réz-uton
e hinni-friss
agyakba és szivekbe.
Végül még rólam is.
Egy s más idáig elvetődhet.
Orrhangtól tudósi előadás,
mint árulom
el éppen őket,
kifogyván szivemből a mersz.
Akadémikus méltatás,
hogy mi a vers.
 

11

Szülőházam téglái, átok-
verte kövek.
Üdvözüljetek.
Bár beleosztódnátok
ama halak és kenyerek
példázatára minden egy
házába nőni vágyó kis hazámnak
s a kicsinyedő nagyvilágnak.
Kapjam jutalmul sose tudnom,
melyik a szívszerintibb otthon:
amit adok,
amit kapok –?
Csak annak, aki érti, mondom:
Bár mindig ilyen egyszerű
lenne a mű,
aminek fölrakása nékem
a gondom
és napi s örökéletű,
helyi erejü üdvösségem!
 

12

Mert gondolataim közül
mégiscsak leghivebben
az hirdet engem
– az az enyém –
mely legmesszebb röpül.
Legönállóbbra különül.
Én, én! Hol vagy te – én?
És a szerelem és a szeretet,
legjobban az is mikor a tied?
Mikor már vissza süt,
– hogy magad is belemelegszöl –
egy gyermekarcról, női szemből.
Mit kapsz – elképzeled? –
ha ott ragyog majd mindenütt!
Oh, házak, tiszták,
ne, mégse kripták
legyetek, ne csak öregek
vég-állomásai, sírkamrák –
 

13

„Hát a juhászat, ma már, a juhászat,
testvér, tudod! –”
Ezek a házak –
Csak nem hátrálnak délibábnak.
„Hát megvolt velük a dolog.”
Ezek a házak –
„No, ez épp az enyém, hogy lássad.”
Nem lengnek légnek vissza, hogy
az udvarukba fordulok.
Nem oszlanak szét, hogy kezem
nikkel kilincsükre teszem.
Föl van jegyezve, mi volt abban
a szóban hajdan:
„A házam!” – aztán:
„Rakattam!” –?
Egy zsellér ajkán.
Nem villámlanak semmivé,
míg tesséklődünk befelé.
 

14

Szolgál az asztal, él a szék.
Él szinte ő is, az ebéd.
A verandáról gépi szó.
Tereli bajszát jobbra-balra,
de tekintetét is a gazda.
Hogy mit hadrál a rádió.
Kenyér a kenyér, bor a bor:
embert embernek igazol.
Televizió volna jó,
szól be az egyik nammamó
Állva, kint esznek még a nők itt,
bár nevetik a szokást ők is.
Csóválja lányom a fejét;
ingerli ez a „régiség”.
Nem engem. Vagy másmódon! Áthat
épp e képtől szédítő távlat.
Legjobb a költő-vizió
Nyanyánk – Emese! – asztalától
felkelvén ilyen mindahányszor
Csak a szív-vásznán látható
ha az óriás jámbor-bátor
nép
lép.
 

15

Aki megszültél s fölneveltél,
öreg tanya, öreg anyó,
mert oly vénmód dudolgató,
tollfosztásoknál, szüreteknél
annyi öreg, öreg, öreg
szót, éneket
dödögető, tanítgató,
– hogy is értessem meg veled? –
a lányom lettél.
Add a kezed.
Átlátszó esőkabátjaidat,
szeretem nájlonharisnyáidat,
tűsarkú cipőidet, műanyag
öveidet, sok nesztelen
suhanó kerékpárod,
még az új szavaidat, itt
még a nyak-rádiókat is,
szeretem minden változásod,
ahogy szemérmesen
ezt is, meg azt is fölpróbálod,
fordulsz, magadat megcsodálod
s megindulsz, keresve szemem:
igazán jól csinálod?
Jól csinálod.
Gyere velem.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]