Szokásaim, ti…

Szokásaim, ti, ügyesedtek. Szaporodtok, védangyalok! Kezembe adjátok vidáman, mit, fáradt fő, el-elhagyok. Iszkolnak hitvány éveim már, a tolvajok, a kártevők. Tanulékony szokásaim, ti mentitek a még menthetőt. Nőttök s – úgy igaz – csontosodtok; már-már önállók, szabadok, kezdtek, gazdátokat, kezelni – no, nyájasan még! – mint rabot. Ez fölébreszt, az útra küld, sőt elbámulót helyig vezet. Ki szeret s kit én, ti tudjátok, kinek s hogyan adván kezet. Titkárnők, fülembe susogtok, hogy ki volt aki épp kiment; vén bejárónők, ápolónők, nektek szent még a házirend. Sok olyan órán, ami férfit, elszántat is szűkölni készt, őrködtetek, paraszt bakáim! Megköszönöm az őrködést. Van lám miért megöregedni. Örülök, mert szeretek bízni. Ti vagytok lelkem jobb fele: bordám-szülte sok kis cselédem, tagjaim emlékezete! Társalgunk; kelt hangos vitát is, szitkot, csapkodást a magány. Ti győztök. „Ágyba!” –bebugyoláltok aprólékosan, mint anyám.