Hiány a kéziratban

Ameddig a szérű alól kiállt, a szekér rúdját belepte a hó; vagy csak talán a hold – Az udvar fehér volt, az éj hideg egyanyaguan kint, bent, szérűben, pajtában, és a sövényfalú istálló sem volt olyan langyos, legalább, ahogy a legenda ott helyben már erőltetni akarta, bégetéssel, pásztordudával, tejszagú tehén-lehelettel. A három királyok már elvonúltak; el a tömeg, mely bámészan velük tolult; halkult a nyáj-kolomp; már domb mögül, befejeződött egyre rendezésszerűbben a nyitó ünnepély, a még a korok kezdetén oly aprólékosan megíratott prológusnak szánt esemény. Az idős férfi – favillát, nyírseprőt találva – rendezni kezdte a sokadalom nyomát. Az aranyedények, a gyöngyök, a kápráztató keleti ruhák, – futtathatta a sarkokig okos szemét – sehol; aranyat, bíbort csak a szalma ötvözött-szőtt a mécsvilággal. S az élelmiszer? A kosár füge? Még az a – de milyen ötletből is hozott – mirha is eltünt és el – no lám – az itató-vödör. Tán bűválom volt az egész. A mutatványosokkal gyűlnek az ilyen országos búcsúkba varázstudók; csinálnak különb tréfát is azok, ingó hajót piacnyi nép alá, az égre még egy holdat és napot! Rakjunk rendet csak vén fejünkben is. De nem, hisz ott van az a gyermek; itt ez a szegény megesett lány; itt miattuk az a tömeg, mely… igen, az a jó vödröm is eltünt. Talán a kút körül? De itt sincs. Mit lehet tenni? Késő van, nyugodjunk – mondta, miközben elvégezte köznapin, oly régi földlakóként, hogy már szinte háziállat-szeliden a lefekvés előtt valókat, észre se véve, feje fölött magasan, hogy’ aludt ki színpadszerű sóhajjal szinte végül is a szerepén tul ottfeledt, ügybuzgón ott állingó csillag. Nyújtotta bent a barmok hű leheletét mind láthatóbbra: hosszabbra, festőibbre a legenda. De mit jelentett ugyanekkor ez a helyzetismerőnek? – Csúsztak be éppoly messze nyúlva, vastagon a fagy kígyói is az ajtólap alatt, valóságosan marva bokát és fület – Almot s rá trágyát dobott hát a rés elé, mint mindenütt szokás, a férfi, mielőtt letette s alvásra biztatta nyugtalankodó fejét, az annyi új élménnyel gazdagultat. „Emlékszik maga valami ékszerekre?” Szólt már hazafele, épp egy kút mellett haladva. Éjszaka volt most is, ugyanaz a holdvilág. „Emlékszem” válaszolt a lány sokára s könnye folyt. „Hova lehettek?” „Nem tudom.” És újra sírt. És most a vén is könnyezett. Ő sem a veszteség miatt. A kiszolgáltatottság lett félelmetes. Nem kérték, hogy milliomosok legyenek. S most nincstelenebbek voltak, mint azelőtt. Csakugyan, hova lett a kincs? Ki érti ezt? A szövegből itt néhány sor tán kimaradt? Vagy kellék volt mégis mind az a ragyogás? De hát akkor ez a gyermek? Rá mi vár? Álltak a kútnál, míg csak az öszvér ivott, (mert azzal voltak, nem szamárral) majd a vén inni húzott a lánynak is, magának is. Majd: itt háljanak? Egymástól várták a szót. Szembefordultak. Aztán bólintott a vén. S mintha súgásból utasitást hallana, hang nélkül lecsatolta a két takarót, ágat nyesett, az árokból avart kapart és tette dolgát zökkenéstelen és folyt azontul minden aprólékosan, ahogy a korok kezdetén megíratott.