Hiány a kéziratban

Ameddig a szérű alól kiállt,
a szekér rúdját belepte a hó;
vagy csak talán a hold –
Az udvar fehér volt, az éj hideg
egyanyaguan kint, bent, szérűben, pajtában, és
a sövényfalú istálló sem volt olyan
langyos, legalább, ahogy a legenda
ott helyben már erőltetni akarta,
bégetéssel, pásztordudával,
tejszagú tehén-lehelettel.
A három királyok már elvonúltak;
el a tömeg, mely bámészan velük tolult;
halkult a nyáj-kolomp; már domb mögül,
befejeződött
egyre rendezésszerűbben
a nyitó ünnepély, a még a korok kezdetén
oly aprólékosan megíratott
prológusnak szánt esemény.
Az idős férfi – favillát, nyírseprőt találva –
rendezni kezdte a sokadalom nyomát.
Az aranyedények, a gyöngyök,
a kápráztató keleti ruhák,
– futtathatta a sarkokig okos szemét –
sehol; aranyat, bíbort csak a szalma
ötvözött-szőtt a mécsvilággal.
S az élelmiszer? A kosár füge?
Még az a – de milyen ötletből is hozott –
mirha is eltünt
és el – no lám – az itató-vödör.
Tán bűválom volt az egész. A mutatványosokkal
gyűlnek az ilyen országos búcsúkba
varázstudók; csinálnak különb tréfát is azok,
ingó hajót piacnyi nép alá, az égre még egy holdat és napot!
Rakjunk rendet csak vén fejünkben is.
De nem, hisz ott van az a gyermek;
itt ez a szegény megesett lány;
itt miattuk az a tömeg, mely…
igen, az a jó vödröm is eltünt.
Talán a kút körül? De itt sincs.
Mit lehet tenni? Késő van, nyugodjunk –
mondta, miközben elvégezte köznapin,
oly régi földlakóként, hogy már szinte háziállat-szeliden
a lefekvés előtt valókat,
észre se véve, feje fölött magasan,
hogy’ aludt ki színpadszerű
sóhajjal szinte végül is
a szerepén tul ottfeledt,
ügybuzgón ott állingó csillag.
Nyújtotta bent a barmok hű leheletét
mind láthatóbbra:
hosszabbra, festőibbre a legenda.
De mit jelentett ugyanekkor ez
a helyzetismerőnek? –
Csúsztak be éppoly messze nyúlva, vastagon
a fagy kígyói is az ajtólap alatt,
valóságosan marva bokát és fület –
Almot s rá trágyát dobott hát a rés elé,
mint mindenütt szokás, a férfi, mielőtt
letette s alvásra biztatta nyugtalankodó
fejét, az annyi új élménnyel gazdagultat.
„Emlékszik maga valami ékszerekre?” Szólt
már hazafele, épp egy kút mellett haladva.
Éjszaka volt most is, ugyanaz a holdvilág.
„Emlékszem” válaszolt a lány sokára s könnye folyt.
„Hova lehettek?” „Nem tudom.”
És újra sírt. És most a vén is könnyezett.
Ő sem a veszteség miatt.
A kiszolgáltatottság lett félelmetes.
Nem kérték, hogy milliomosok legyenek.
S most nincstelenebbek voltak, mint azelőtt.
Csakugyan, hova lett a kincs? Ki érti ezt?
A szövegből itt néhány sor tán kimaradt?
Vagy kellék volt mégis mind az a ragyogás?
De hát akkor ez a gyermek? Rá mi vár?
Álltak a kútnál, míg csak az öszvér ivott,
(mert azzal voltak, nem szamárral) majd a vén
inni húzott a lánynak is, magának is.
Majd: itt háljanak? Egymástól várták a szót.
Szembefordultak. Aztán bólintott a vén.
S mintha súgásból utasitást hallana,
hang nélkül lecsatolta a két takarót,
ágat nyesett, az árokból avart kapart
és tette dolgát zökkenéstelen
és folyt azontul minden aprólékosan,
ahogy a korok kezdetén megíratott.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]