A fákhoz

Elváltok tőlünk társaink, ti, nyári   örömeinknek felezői, fák, sudár jegenyék, terebély diók, kik   velünk ittátok a nap aranyát, gyertyánok, bükkök, akikkel az ég egy   konyháról táplált bennünket, ti, mind, tejtestvér módra fénytestvéreink, lég-,   föld-, hő-, felhő-, anyag-testvéreink; hazai hű fák, itt a búcsuvétel   riasztó napja: reggel óta ím hegyes acéltűk özöne kereng a   hóvihar óriás-kerekein! Hóvihar minusz húszban! Mész-fehéren   futtat hullámot hullámra a rét. Szalad az élő; gyors-hirtelen árvíz   jötte után íly üres a vidék; szalad az ember, mintha fuldokolna:   sziget a ház most (délszaki, ha fűl!) nyí az eb a hótajtékos küszöbnél,   madárcsapat boglyába menekül. Ti álltok rendületlenül csupán kint,   a mészfehér tengerárban, ti, fák, nem fér hozzátok, mely tüdőnkbe tőrt szúr,   s húsunk harapja, e holdtáj-világ. Bírjátok, boldog kétlakiak ezt a   másik elemet, mely nekünk akár a világűr atmoszférája, vagy még   az ember-előtti Földé: halál. Begombolództok a kéreg-köpenybe,   lemenekítitek langy véretek a tagokból, a fejből a gyökérbe   s mit nektek aztán, merre tévelyeg bolygónk a nap köréből, mily hidegbe:   ti – tudva, hogy az élőkre mi vár e zord talajon, hol szükség a gazda –   megszüntetitek a létet, ha fáj! Hős ős-sztrájkolók! Mert mért élni másképp   egy percet is, mint gyötréstelenül? Győztetek mindig, Szívósak! Megolvadt   fagyban is a hó lábatok körül! …Fáj válni, felnőtt fák! S bokrok! Sövények!   Ágatokon bár zúzmara ragyog s jég zörög, érzem, belül hogy’ dohogtok,   dacoltok: éltek, más csillag-lakók! más útra-tért (vagy más uton-maradt) bölcs   testvérek, az ős egy-nyáj-egy-akol hű Ábelei, kiket a Kain-nép   (szegény) azóta is gyilkol, tarol, s kiirt talán egy szálig, hogy didergő   fajának orzott lángjára legyen naponta új és új hasáb… megannyi   megcsonkitott, szétvagdalt holttetem!