|
Hátukat görbítve, nyakukat kinyujtva a varrónők hajnal óta hajtják a pedált.
Most délutánra jár. Mint egy tébolyult kerékpárverseny bajnokai. Alattuk, illetve előttük is
két kerék forog egybemosva küllőit. Ebben a teremben harmincnyolcan versenyeznek.
Szemük – ugyancsak a kerékpárosok módjára – kimered, tüdejük szaporán szedi a levegőt.
Igyekezniök kell, darabszám dolgoznak.
Versenyeztek kettesével, hármasával is. Voltak magányos szobákban
száguldók, észre sem véve a lábuknál játszó kicsinyeket, az ágyban nyögő beteget.
Első szerelmem köztük szárnyalt. A második is. A harmadik! Minden lány,
akivel összeismerkedtünk abban a városrészben. S e lányok nénjei, hugai, ángyai,
nagymamái: nem volt kibúvó! A forgó fémkerekek összemosódott küllein elszánt tekintetek
villogtak s váltakoztak: az Erőszaké, a Haszoné, a Lázadásé.
Költői látomások megszállottja, az utcán kószáltam, melyen hol őszi eső, hol
tavaszi nap csillogott. Szöllőből kidörrentett seregély-csapatként hallottam és láttam zúgni és
eget homályositón özönleni a munkásnőket, öregeket és fiatalokat. Ujra és ujra körém
kerengtek.
|