|
A disznók torkába kést szúrtak. Magam is beszúrtam volna? A tyúkokat
elvágott nyakkal kidobták az udvarra. Alig érintett szívvel, a gyermek tudásszomjával
szemléltem utolsó föl-fölvetődésüket. Első megrázó élményem, semmi kétség, a kerék-abroncsozás lett.
Harapófogókkal, melyek szára legalább egy méter volt, ragadták meg a segédek a
hatalmas széntűzben minden részén most már egyformán izzó vaskarikát. Így futottak vele a
műhely előtt lecövekelt, még tölgyszagú fakerékhez. A nyershússzinű fakerék nagyapám, a
tűz-kinjában szikrákat szóró vaskarika apám műve volt. Az egyik inas a nagykalapácsot
tartotta, a másik a vödröket. Mindenki a helyén?! Mint egy födélzeten. Mint egy kivégzésen.
A vaskarikát, amely csak most, fehéren-izzó állapotban tágult a kerék nagyságára, gyorsan a
kerékre helyezték, a fogókkal minden oldalról feszíteni kezdték. Apám villámgyorsan kezelte
a kalapácsot. Közben vezényelt. A fa tüzet vetett. Odazuhintottak egy félkanna vizet. A kerék
gőzt s füstöt lökött, hogy látni sem lehetett. De a kalapács kopogott, de az erőfeszítés
lélegzetvisszafojtásával kisziszegett „szorítsd!” ismétlődött. Ujból tűz lobbant. Ujra víz, mint
a megkinzottra, ha elájul. Aztán az utolsó gőz-bokor is szétlebbent. Egy inas már a
kannacsőből folyatott vékony vízsugarat a hűlő vasra, amely összeszorultában meg-megropogtatta egy életre kapott társát. A férfiak verejtéküket törölték és köpdöstek,
fejcsóválva, de elégedetten. Semmi, egy rezzenet sem történhetett másképp.
|