Vadrécés ég alatt

 

1

Lakásukat eltorlaszolták
már a csigák, a hangyák, tücskök.
Űlnek – míg éhük hagyja – bűzhödt
melegben a menyétek, rókák.
Letette végűl, bárhogy küzdött,
minden bokor és fa a lombját.
Meglátni a varjat, a csókát,
hogy csapdos a tar galy-sűrük közt.
Magasan, a szürke egekben
rúdrecsegést hallok felettem:
irányt vált egy raj vadliba.
Itt is, mint minden láthatáron
el-elmarad belőlük három –
De észbekapnak – nincs hiba!
 

2

Elevez, ami szárnyra kelhet;
ami meg nem, rejtek után lát,
földbe bú, megjátssza halálát,
menti a fajt, menti a – lelket.
Mindenek tudják, hogy csinálják
a menekvést, míg föl nem enged
a fehér iszony: áttelelnek,
követik ösztönük irányát.
Pocsolya-jég reccsen alattam –
Nem lelhetek már, csak magamban
utat, hogy – majd ha húll a hó –
ne legyek csapatától végleg
levált, fehér káoszba tévedt,
esti, egyes vadréce-szó!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]