Vadrécés ég alatt

1 Lakásukat eltorlaszolták már a csigák, a hangyák, tücskök. Űlnek – míg éhük hagyja – bűzhödt melegben a menyétek, rókák. Letette végűl, bárhogy küzdött, minden bokor és fa a lombját. Meglátni a varjat, a csókát, hogy csapdos a tar galy-sűrük közt. Magasan, a szürke egekben rúdrecsegést hallok felettem: irányt vált egy raj vadliba. Itt is, mint minden láthatáron el-elmarad belőlük három – De észbekapnak – nincs hiba!   2 Elevez, ami szárnyra kelhet; ami meg nem, rejtek után lát, földbe bú, megjátssza halálát, menti a fajt, menti a – lelket. Mindenek tudják, hogy csinálják a menekvést, míg föl nem enged a fehér iszony: áttelelnek, követik ösztönük irányát. Pocsolya-jég reccsen alattam – Nem lelhetek már, csak magamban utat, hogy – majd ha húll a hó – ne legyek csapatától végleg levált, fehér káoszba tévedt, esti, egyes vadréce-szó!