Vannak még a falvakban órásboltok? Ozorán gyermekkoromban kettő is volt.
Az egyik a piactéren. A másik ettől jó két kilométerre – ha nem többre, mert a völgyekben
csillagszerűen széthuzódó falu óriási területen fekszik –, kint a hegyekben. Csaknem a szöllők
közt. Miből élt ott a mester? Abból, hogy egyben – igen olcsón – borbélykodott, mert ahhoz épp
oly finom kéz kell. És madarászkodott. Mátyásmadarakat tanított beszélni, pintyeket trillázni.
Pici üzletét a hatalmas borbélytükör még szűkebbé tette. Ennek két oldalán sorakoztak sűrűn
váltogatva egymást a még súly-kolonccal járó láncos faliórák, különböző fatokokban, és a
rengeteg madár, a mester-gyártotta fakalitkákban. Versenyt csengtek, csipogtak, fütyültek,
kirregtek, burukkoltak s hallatták azt az asztmatikus hörgést, ami ütés előtt a falióra hangja.
Megesett, hogy egyidőben egy kalitkában s egy óratokban is kakukk volt. Jött évszak, mikor a
belépő vendéget egyszerre három megokosított madár jónapottal fogadta, mégpedig oly
harsányan, hogy arra a rigók és cinkék is kivágták a magukét, sőt, egy-két óra is ütni kezdett.
Engem ide járattak nyiratkozni, és most ha képes volnék tűz-, víz és valószinűséggel szemben
hű lenni magamhoz, vagyis a költészethez, esküt tehetnék, hogy míg a borbély széktrónusából
először szemlélhettem teljes nagyságomban magamat, a fölhuzós órák is fütyültek, sőt beszéltek,
és a kalitkák is mutatták az időt. |