Egy költő emlékére

„Casanova!”: – oh, hűség mintaképe, te, hajszoltan, egyre jobb rejtekre vágyva, mit mentve bújtál annyi szörnyű ágyba? Szűz hó, mért lettél szurok fekete? Mért kutattad – vállalva eleve átkot, bukást –, hogy hol a szív határa? Nagy űrnek voltál elszánt csillagásza. „Végére járok!” – mondtad – „ha bele- döglök is!” Meglett! Göcögött a gyáva, rajtad, Ikarusz, hogy nem óceánba, szennybe hulltál!   De hogy mivégre gyötrődsz s hogy meddig vitt föl szomjad tisztasága, tudta valaki – tudva, mi az erkölcs – legalább percnyi társaid, a nők közt?