Borsos Miklós: Sz. L. szobra

Járom a nyakon –

emberre mondva henye szólam.

Hisz a barom

sem tűr lassanként testi kínt.

S egyszerre oda minden oltalom.

A kertvégi kis műteremben.

Ahogy a szem oda tekint,

akna robban

némán, de annál hirtelenebben

az idegekben.

Az a vén váll ott

– igaz a szólás – jármot

visel.

Járomból csavarulna az égre a fej

s abból a néma jaj.

A márvány dübörgő hangjaival.

A szemüveges, dúlt szemek

– lépj közelükbe – láthatatlan

és épp azért lerázhatatlan

iga sulya alatt

düllednek és esengenek.

Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.

Miért?

Villámütésű pillanat.

Társam lehet,

akiben bűntudatig ér.

És most tiéd a szó,

mennydörgő kő-ajak,

megvallató.

Nincs hangosabb, mint mikor a csönd vádol.

Mint amikor a száj

már csak magának rángja: fáj.

Nem vár megváltást a világtól.

Ezt csináltuk, Lőrinc, veled.

Szapáry Péter

sarkában a pogány ekével,

fölötte isten-nélküli egével,

oly mélyen érti, másként nem mehet.

Nem esdekel: nem önmagáért esdekel. –

Ne így, ne így mégsem egymással, emberek –

A gyáva tagad csak,

a konok gonoszság,

abban bízva, hogy megmaradhat,

ha nem felel.

De itt mindnyájunkról hullt egy lepel.

Szívek és orcák

törlődnek tőle, mint az ablak.

Fényt fogadnak, fényt adnak.

Tekints szét, tisztán, ettől nő egy ország.

Tekintsd szét magadat szabadnak.