Bevezetés egy Kodály-hangversenyhez

Az ünnepelt 80. születésnapján

a kecskeméti színházban fölolvasta a szerző

Föllendül azonnal a karmester-pálca

s megzendül – nem a zenekar,

hanem ami van körben temető;

megzendül ami van (ó s fiatal!)

síri mező,

majtényi, mohácsi, muhi mező,

anyádért, apádért,

esendő hazádért,

ami volt sírba és sárba vesző,

ami volt hősvértől pirosult gyásztér,

egri üszök és drégelyi várfok,

onnan tör elő,

amit hallani vártok –

e zenekari mélyből árad elő,

de nem a jaj,

rosszul vártátok, nem, nem, nem a jaj,

hanem az erő,

az a gyökérmélyü erő,

az a mult-táplálta erő, mely érted

száll harcba, jövő:

örökös élet.

Ezt, ezt kereste ő

és ezt találta,

kezében a pálca:

vasvessző, mely a temetőt veri

s marsallbot, ha szólnak ütegei;

ezt rendezi ő,

az elszánt, a konok,

akinek a sírok üregei

dobok, dobok,

ezt hozza ő,

búval, de hittel is tele,

ezzel jön ő,

a hangok s lelkek megváltó mestere.

Karmester, nemcsak ezt a kart

vezényled, jól tudod,

hanem egy népet, a magyart,

villanjon homlokod;

akinek hangszekrénye lett

vártömlöc, temető

s kéz-intésedre égre kelt

a poklot-szenvedő;

ki jajból sajtoltad a dalt,

búból az örömet,

vereségből a diadalt –

családod, sereged,

éneklő kórusod vagyunk

s ki nem dalol, az is

tudja már, szívós karnagyunk,

mi helyes, mi hamis;

mert egybe álltunk általad

s az is, ki nem dalol,

érzi a Lét, a Rend szabad

összhangját valahol.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]