Kormos képek

a magyar múltból
1
Mátyás temploma
Megállt a ló és üritett.
Lovasa földre szállt,
karddal, kanóccal sietett
a főoltár iránt.
A szentek és szentasszonyok
szeme tágra meredt.
A misekönyv már lobogott,
füstölt a feszület.
A Kisded hátat forditott,
szűz anyjához szorult.
„Istállók, barmok?” – szimatolt
a ló s beljebb nyomult.
Mennydörgött Rómából a szó.
Kálvin Genfből felelt.
A füsttől megriadt a ló.
S ettől megint vizelt.
Nem lett csoda. Nem több. Szaladt
képről képre a láng;
halt Péter, Pál, István, Jakab
újból mártirhalált.
Volt ily közönyért az apát
épp átok-bőgni kész.
Idején elvágta nyakát
a szerecsen vitéz.
2
1592 egy téli hajnalán

„…S midőn lemenet a honi földre értünk…”

 
 

I

Havas mezők. Hajnali holdvilág.
Balkéz felől –húnyt szemmel látni csak –
Erdély vörösen lángol.
A sötét völgyön át
puhán
csöngésein szalad csupán a szán.
Nyomán
bátorság és pálinkaszag
dől ki Lengyelországból.
S egyszerre más a Közel és a Távol.
Török hadak Tokaj alatt:
karnyujtásnyira Konstantinápoly.
Itt a határ.
 

II

 
 „A gránic!” „A határ!”
Szót intézni, valami szépet
a kedves jó nyanyához,
gyeplővel kezében föláll,
Bálint, Balassi.
Bálint, Balassi. Mit kiáltoz?
Álltában látni csak, mennyire részeg.
Ihletet és hányingert érez.
Ihletet és hányingert érez. „Igyál!”
De egyszerre elég a bor.
Kinéz ragadó pillái alól.
Lent a sikon már várja jöttét
 
 egy még személyes,
vakaródzó, szegény-legény halál.
S arrébb, hol ismét éjszaka a láthatár,
csárda-mécs vén nyelve dödög még –
 
 egy pisla kis honi öröklét.
3
Hajdúk
Az éjben néha egy tanya
istálló-, tej-, anya-szaga
lépett hozzánk, jött az út mellett,
melyen – mióta! – menni kellett.
Mint összegömbölyült kuvasz
szunnyadt a völgyben a tavasz,
szunnyadt atyánk paraszt-világa –
Füleltünk, szükségre kiállva.
Rég nem volt vezényszó, vezér.
Csak menni, ez volt rég a cél.
Sorban, mint darvak s ökrök mennek,
mentünk, vittük a puszta rendet.
Így együtt voltunk valami,
az isten még ha tudta, mi!
A Győzelem! A Jog! A Nemzet!
A nyert Ügy! Avagy épp a vesztett?!
Így együtt voltunk valami,
az ördög már ha tudta, mi!
Könnyeztünk s szállott szánkról ócska,
trágár, füstös katona-nóta!
4
A lélek épületei
Időbe gyökeresedett
tornyok
szögezik helyükre a boldog
nemzeteket.
De ahol Petőfi egetverő
szive lehullt, befúródott a földbe,
népet cövekel örökre
ott is egy épitő erő.
Ahol a kisded
Arany lépdelni kezdett.
S hol földbe marva
Rákóczi marka.
Szél vág s homok.
Országok széle ponyvamód lebeg.
Ti, láthatatlan, szent alapzatok
sorsunkon ti könnyitsetek:
nyomódjatok!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]