Gyermekkorom zivatarai

A völgységi – a belső tolnavármegyei – tájak az én gyermekkoromban épp úgy teremték a csodát, akár amidőn a fiatal Vörösmarty forgatta körbe ott fejét a varázsképek, a röpke tündértünemények után, nem győzvén, vallomása szerint, ezredrészüket sem versbe kapni. Nem volt könnyű korunkban sem, íme egy példa. A dűlőúton egyszerre orsóként pörgő, de paripaként száguldó, fényes délben is kisértetszerű fehér torony közeledett, némán, de hadüzenet páni hirével: a vihar fullajtára, egy meg nem festett Delacroix-képen. De hagyjuk a tömöritést. A jelenség kánikulai forgószél volt, egy kis por-tornádó, mert errefelé még ilyeneknek is van rezervátumuk. Néha igaz a szívhidegítő hír, amit hoznak, néha nem.

Az eső, az országos is, illetőleg főleg az, másutt cammogás, egyhelyt-topogás – lassú helybenfutás, reménytelenül elsárosodó országutakkal, fölrázhatatlanul elálmosodó, elzsírosodó nőkkel. A hegyi falvakban, ami az én gyermekkoromban még Ozora is volt, az esők úgy jöttek, mint a lakodalmak. Hirtelenül, mégis szertartásosan. Mindenkinek dolgot és élményt adva. Éles kezdetük volt, éles végük, de még azután is rengeteg utóeseményük. Úgy jöttek, mint a gyorsvonatok. Mint a remekmű-drámák nagy jelenetei.

Az égbolt egyik felén még dühöngő fénnyel uralkodik a nap. A böglyök élesebb csípése, a hangya-karavánok vágtatása jelez ugyan valami sorsszerű sürgetést, de a kövéren, ritkásan, gyémántos szikrázással leforgó első csepp olyan, mintha egyben az utolsó volna. Mi ez a tikácsolás?

Az enyhén-lejtős főutca közepén végehosszatlanul huzódó bokrokból a delelő tyúk haza iszkol. A bokor-sor megrezzen. Alatta a mély, a lovasembert elrejteni képes patak-ágy egyszerre fölhördül. Fehérsörényes fő emelkedik ki belőle, aztán piszkossárga hosszu test. Őrült leviathánok vágtatnak már, a bokrokat maguk alá gyűrve, a házanként fölállított kis gyalogjáróhidakat magasba vetve. A magyarázat: kint a felső határ cukorsüvegként meredő hegyeiben már húsz perce zuhog a zápor; a rohanva összegyült víz előbb ért ide, mint maga a borulás; ez a falu fölött csak most rántja el a villámot, majd csörrenti össze a mennydörgés közeli cintányérjait, – micsoda naiv opera! De megesik, hogy a szörnyeteg a szabályosan lefolyt eső végén vagy annak elmultával tör be; ilyenkor a felhők ellenkező irányban haladtak.

Pályaudvarok megrohant italboltjainak, csemegésbódéinak alkalmazottaivá, a százfelől odakiabált perec- és hirlapárusokká válik cikázó kezünk, válunk cikázva mi magunk is, ha az eső érkezését a gyorsvonatéval érzékeltetjük.

A távoli medvemorgás! A szoknyákat libbentő váratlan szélcsapódás, a sistergés! Az égett-szag. Hányszor belém villant, ha egyszer én érkeznék meg vele, én a kívánságaimmal, a parancsaimmal s nem mindig ők, a tennivalók. Az események! Már messziről ideradarozva akaratukat, nemcsak a hangyákba és darazsakba, hanem mibelénk is. Hát még amikor a dobpergés után az első cintányér-csörrenés elhangzott!

– A lepedőket! A lepedőket! Szedjétek be a fehérneműt! A teknőt! A hátsó eresz alá is! Megtelt! A szapulót! Hol vannak a kislibák?! A kislibákat, a kislibákat! És a virágokat, a virágokat gyorsan.

Csak a kalauzok sípjele hiányzott.

Hát amikor a cintányér hosszú szikrát is vetett: a villám s dörgés egy helyből fakadt, szinte a kéményünk fölött.

– Az ablakokat! Csukjátok be az ablakokat!

Gyánton pedig még:

– Hozd már azt a fejszét! Tedd ki már azt a fejszét! Hogy az is ilyenkor nincs meg. A kisbaltát akkor! Éllel fölfelé, te, te, te, te!

És a sikolyok!

– A tarhonya!

– Befolyik a pincébe a víz!

– Jég! Istenem! Apa: jég!

Zuhogó záporba kiszaladni kezünkben egy lazsnakkal, majd annak egy lukas méhkasra való rárendezése után visszaszáguldani, majd a konyhaajtó fedezéke alatt, az orrunktól húsz centire hajlongó-zörgő üveggyöngy-függönyön át a víz uralmi területére visszatekinteni: ezt érzi az életmentő is, pilláin az óceáni sóval, oldala hosszán a hozzátapadó királylány meleg hálájával.

– Ez meg bent maradt!

Kiszáguldani az átmenetileg vagy véglegesen csöndesedő esőbe még egy utolsó cserép muskátlival s azt gyorsan társai mellé tenni az udvar földjére, hadd részesüljön ő is abból az áldásból, amitől a többi már mámorosan zöld és részegen piros: pontosan ugyanaz, mint egy majdnem nálunk feledett csomagot a már induló vonat ablakába észbekapva fölnyújtani.

Gyermekkoromban, amikor még voltak életerős mennydörgések, és az ablaküvegek nemcsak Babits versében, nemcsak egy alkalommal zörrentek meg, hanem folyamatosan szóltak, mint fontos közlendők idején a morsegépek; gyermekkoromban, amikor a villámok még a sebész-kés pontosságával dolgoztak s a viharok a Fanyüvő cimű mesét illusztrálták, azoknak mégpedig, akik azt nem könyvből olvasták, hanem sötét konyhában hallották egy még igazi parasztnagymamától: gyermekkoromban az úgynevezett elemi erők még emberközelben laktak, rendszerint a község, illetve a határ külön kifejezéssel megjelölt, mintegy erre rendelt részén, az úgynevezett Fekete Sarokban, Rohadt Sarokban vagy Büdös Lukban. Arra mindig, ahol valaha tán a sárkányok is büzlöttek és villogtak. Nálunk, kint a pusztán ez a hely – itt Rohadt Luk – a bikák hegyi istállója mögött feküdt, ezzel is érzékeltetve, hogy ezek az iskolában elemi erőknek hívott lények, ha vadak is, megfékezhetők, megszelidíthetők, sőt szolgálatunkba hajlíthatók, akár az egykor szintén vad macskák, bivalyok és szamarak. Ezek a lények mind önálló, teljes és kész teremtmények voltak, jellegzetes vonásokkal, tulajdonságokkal, mondhatni szokásokkal. Természetesen ekként is rendkívüliek. A szélnek például a karizmait szabad szemmel is látni lehetett még az én gyermekkoromban; ám ebből nem következik, hogy egész külleme olyan volt, mint a félmeztelenül pörölyöző kovácslegényeké. De térjünk vissza csak a viharhoz.

A vihar lénye, mondhatni személyisége, pontosan ábrázolható. Szószerint értendő; vagyis akár a festő eszközeivel is: ceruza, ecset, olajfesték, vászon alkalmazásával. Nem naturalista szemléletűen persze, nem felületien, hanem a modern irányzatok eredményeinek fölhasználásával, jelesen pedig a nagy Reverdy hasonlatfölszabadító alapelveinek bevonásával. Különös, hogy ezt mind a mai napig nem foglalták matematikai képletbe, az atom-fölszabadításáé nyomán. Mert az ezt megelőzte? Mert túl egyszerű? Annál inkább. Minél távolabbról pattan szikra a hasonlat két pólusa közt, az eladdig sötét lényeg, az ismeretlenben rejtett megismerendő annál nagyobb területen, annál kápráztatóbban világlik meg – szóba véglegesen így volna foglalható e tétel.

E lényeg képe nem egy fajú tehát a vihart ábrázoló festményekével. Nincs rokonságban az esővel, mint istenségnek megjelenitésével. A kitűnő Francis Ponge minden emberitől elvonatkoztatva öntörvényű tárgynak, illetve szerkezetnek fogja fel az esőt: egzistenciája rugószerűen indul, működik, jár le – láthatóan a költő-bölcselő hugenotta eleinek sugalmazására! Az elemek, mint láttuk, emberközelibbek. Úgy mondhatnók: katolikusabbak. Sőt hellenisztikusabbak.

Az én gyermekkoromban a vihar még nemcsak gőzmozdony, jellem-összecsapás, nászmenet és – az iméntiek szerint – vízzel dolgozó tűzvész, valamint szűz-evő sárkány volt, hanem mindezek fönntartásával voltaképpen ajtónyitás volt; egy óriási ünnepi ajtó s a körül millió és millió kisebb-nagyobb egy- és kétszárnyu ajtó, ablak, kiskapu, udvarkapu, valamint fiók, retesz, zár, szelep, csap, kuplung, zsilip, hordó-akona, sőt villanykapcsoló megnyilása. Mi mindenre is tárult tér, nyilt ablak ha jött. „Holnap palántálunk, holnapután gyomlálunk”, gyúladtak a tervek a női fejekben, amikor kint az a testet öltött ajtónyilás a szeretkezés első vad lökései után egyenletes ömléssé alakult át: higanyszinűen folyt nemcsak a füveken éltetőn, hanem a köveken, az óltetőn, a kútkeréken, a fák legvastagabb és legvékonyabb ágain, egy pontot szárazon nem feledve, egy hajlatot ki nem hagyva. Ez az egyetlen anyag, egy különsorsú egyetlen élőlény volt. Úgy éltetett, hogy maga is élő, folyton és egyidejűen millió irányban ölelkezett, csókolózott, termékenyitő nedvével mindenüvé behatolva az egész világot más – ahogyan méltán mondják – áldott állapotba ejtette. Törekvésünkben, hogy tüzetesen leírjuk, nem állithatja meg tollunkat olyan látszólagos ellentét, hogy közben üde s ártatlan meztelenségében messze tündöklő szűz volt, illetve millió keblét büszkén kitáró ifjú anya: egyetlen csecsszopóját sem hagyta szomjan! És kígyó, álombeli, csiklandozó. A fák, a bokrok, de még az egész szerény gyomok miriád leveleiben is mosoly mosolyt váltott s ha itt-ott fintor rándult, az is gyönyörök tetejét jelezte. A kapuk alól kifolyt a víz, a téglákról kis vízesést csinálva. S mennyi pici erecske és zuhatag szerte a Várdomb ösvényén, a templomhegy lépcsein, a szőllősorok közeiben.

S ahogy a kacsák és libák kifutottak a maguk háp-háp gá-gá diadalával, hogy igazuk lett: az a homokos udvar kezdettől fogva tónak volt teremtve.

Rengetegen írtak ódát az esőhöz. Fazekas! De azt mindenki megnézheti már az antológiákban. Ez méltán a legnagyobb! A kevésbé ismertek közül hadd idézzem ide csak a halhatatlan Supervielle-ét.

Látom az esőt hullni, tócsákkal fényre gyúlni komoly vén földgolyónkat; esik tisztán, serényen, mint Homér idejében, és mint Villon korában; hull gyermekre s anyjára, meg a juhok gyapjára, s bár mondja ujra-ujra, lágyítni csak nem tudja, sem szivét, sem konok-vad fejét a zsarnokoknak!

A kacsák s libák nyomán a vízzel való rokonság micsoda ősi emléke űzött ki bennünket, gyermekeket is a záporok zuhanyai alá. Ne szemérmeskedjünk, komolyról van szó. Igen, a vihar toluló felhői vasderes és acélkék paripák voltak, egy nagy-magyar-alföldnyi nyerítő és vágtató ménes, Lenau és Petőfi egén; megtorpantak, fölágaskodtak, mesebelit vizeltek, mívelték azt, aminek boldogsága még belőlük sem irtódott ki: termeltek, adták is, nemcsak kapták a vizet! De mindez közben tej is volt és tréfa, biztonság, és biztatás, és mindaz, amit az ember az anyától, az anyaföldtől és anyaégtől, az anya-mindenségtől kaphat, kaphatott, vagyis amikor egy lehetett vele, de úgy, hogy szinte benne, vagy ha elszakadóban is, akként csak, hogy vissza-vissza térve. Azon a meg-megnyilásán a végtelennek.

Az én gyermekkoromban, amikor még voltak bikák, paripák és tekintélyszerző vizelések, a falusi serdületlenek legnagyobb ünnepélye a rekesztés volt. Keresztben a lejtős utcán kézzel és meztelen lábbal gátat gyúrni gyorsan a víznek, visszafogni az áldást, megtartani a kincset, menteni belőle a menthetőt, a forrás kiapadta után is, amikor már ismét tündökölt az ég, amikor már melegült a sár. Víz és meleg együtt, és tennivaló!

Igen, szálltak hírek: hét bárányt agyonvert a jég; sőt egy birkát is: szem fölött érte; a villám egy szaladó legényt a regölyi réten egy ütésre úgy eltalált, mint a mesterlövész egy szarvast; a Sióban egy egész disznóól úszik! Csak a fülnek adott ez dolgot. Annyi teendő tolult a kéz, a láb, a szem elé. A vidék működött. Mint egy aznap megnyílt iskola. Mint egy kedvére megtelt gyomor. Mintegy első pillantásra tiéd-vagyok szerelem. Forradalom és szabadságharc, minden Bastille bevételével. Ne beszéljünk a napsugarak és esőcseppek találkozásáról a faleveleken, a gyepen! Most hogy a mozdony kivitte a lakodalmat és a virágcserepeket, most derült ki, mit hozott az ajtónyitás-szerű meztelen szűz, dereka s térde körül annyi gyermekkel, ahány élet-tünet csak volt a földön. Ki ne vágyott volna búcsú-köszönetül, keble a keblén, magához ölelni – örökre?!