Ének Csetény vezérről

Girhes-görhes, odvas-törött fák között, rossz mankók között tántorog vénen, keszegen a dűlőút a réteken. „Csetény járása” – a neve. Csetény úr rendelte ide, annak szavára megy ma is a láposba, mert oda visz. Csetény úr, erélyes vezér, jó hétszáz éve nem beszél, de az öreg út, öreg eb, az öreg szolga csak bemegy, be a „sziget”-be, a Sió s a Sárviz közibe, ahol egykor Csetény úr zord szava földnek-égnek parancs vala, s ahol ma nem lel egyebet, csak egy juhaklot s egy nevet, – üresen vissza azt viszi – ki Csetény urat keresi. Évente sok, ha egy szekér tanyádra tér, Csetény vezér! Oh hány év kell, míg fölidéz, aki e tájon elidőz! …A kis puszta, hol születém, fölött így áll ma is Csetény úr légből-fényből vert, soha nem omló emlékoszlopa! Bötüt ki ezen kibogoz, tudós nem akad oly okos, nem tudja azt, csak ez a rút, kóbor, öreg, mihaszna út. * Csetény úr, büszke besenyő, zavarban hát a verselő, szolgáid-szülte szolga-fi, rólad nem tud mit mondani. De útad!… Oh az az ut ott! Amelyen fürödni futott, le a Sióhoz s azon át oda, hol a juhakol állt, hol a kanászok, nem halat – nekik azt nem volt már szabad – ürgét főztek, megpaprikázták s a vendéget is megkinálták.