|
Lengén, lábujjhegyen, a fiatal kis eső épp csak beszaladt a kertbe, a kapu
felől. Itt még napsütés?! Fülel, áll, megnézi magát az üveggömbökben, lábat vált; eláll. De itt
van mégis: csöppen egyet-egyet.
Kit keres? A növény mind visszapártolt a naphoz; ami még nedves is, csak
annál ragyogóbban élvezi a fényt.
De egy madárral, egyetleneggyel kevesebb trilláz. Az neszt kapott. Az
ráfigyel. De lehet, csak udvariasságból.
Öreg vagyok, duplán érzem, épp attól, hogy ő, az eső, a változás ilyen
könnyű. Még egy madár elhallgat. Érzéklem ezt a pici ráadás-csöndet is. Barátságos a csönd,
bár már annak a határtalannak a része, ezt is érzem. De mennyi lenge báj számára teremt
színpadot, épp az elnehezülő körül.
|