Utitársam beszélte

Három éven át ébredt úgy: S ha ma?

Naponta várta három évig – és nem

ellenség közt, de féltéboly ködében –

kivégzés hajnala.

De most, e reggelbe kilépve, most,

hogy meglátta az első vilamost,

egy perc alatt múlt

lett az egészből. Gyönyör várta: épp hullt

szagos, ritkás, erdő-nagy eső,

magas, szabad, tengerig terjedő!

Telefonfülkét keresett.

De nem,

egy pillanatot holnap-mentesen:

idő-tisztán akart beszívni abból

az ajándékból, abból a tudatból,

hogy van; hogy él,

hogy ameddig ellát, övé a tér

s övé, tapinthatón, a fő csoda,

hogy ime maga is eljut oda,

el ujra addig a villamosig,

hol szeme, friss eb, már ugrándozik…

Aztán odaát – hova mintegy partra ért,

mert azt gondolta, ujra helyben,

lám van miért –

s tán lesz miért hogy ujra kezdjem!