Emberi éj

Nagy hideg házban kis piros nő. Melegít szinte, ahogy tesz-vesz. Nem muskátlik: az ablakokat az ő bentléte csinosítja. Mindene megvan, ami kell annak, akit vár ez a kis nő: fehér fal, lábas, láng fölött; s egy tiszta testen is egy tűzhely. Még megszelidítetlen arccal, még félig erdei-vad szemmel tart hazafelé, hozza zörgő szekerén az estét a gazda. Miután köszönést váltottunk, hangtalant a zörgés miatt, s távolodunk háttal egymásnak, ő bakon, én motorbiciklin: a régi képmutogatók módjára – pálcával kezemben – irányítgatnám szűk szemét az épp homályló égi táblán. Az már a hold; nem akar rosszat. A csillag mind betlehemi. S az a kéményfüst, az a női ujjak-fonta ős kézimunka, ahogy fölleng az örök űrbe – az a diadal is tied. Pihenni vár a barlangkori hajnal óta.