A Vízfakasztó ünneplése
Fölszáll – kezében sár, arcán mosoly – |
|
Kiáltás. Füttyök. Ez, az odafut. |
Készül hetedik hete ez a kút. |
|
Megvan! Elérte! Valami csoda |
megestét látni fut a nép oda. |
|
Kötik a vödröt s – fejedelmi kép – |
a kútásó a vödörből kilép. |
|
Kilép, nem sejtve, mily ős gyermeki |
ámulat és hódolat jár neki. |
|
Hattyus tündérfi kél habok közül! |
Csak e tündér nagy, ősz bajuszt törül. |
|
Itt van – mutatja lábán a vizet. |
Egy csöpp – hű tanu – nyomban lesiet. |
|
Kezében a göröngy, a gyöngyöző: |
rejtelmes szent szív, bűvös drágakő! |
|
Kilép a vén kútásó és vele |
a legfőbb Jó, az élet kútfeje. |
|
Mezítláb van bár – vagy tán épp azért – |
úgy nézem, mint egy római vezért. |
|
Gatyában is csupa fönség s eszély, |
ahogy az agronomussal beszél. |
|
Mögötte ott a győzelem: jöhet |
a harsona, az ujjongó tömeg. |
|
Álorca arcán a sár – no de ott |
most a lelketlen sár is mosolyog. |
|
Hát megküzdöttünk érte, mondja úgy, |
mint tengerész, ha végül partra jut. |
|
És félreejtett fővel rápipál, |
kiköp, kezel, szerszámát szedi. – Jár, |
|
csak jár a szemem az azon vízesen |
|
elbicikliző örök Mózesen. |
|
|
|