|
Háború volt, véres, mocskos. De a kisváros tisztán tündökölt. A járdát – a
kocsijárót is – a lakosok söpörték.
A mocskos háborúban tisztára söpört kisváros főterén vasárnap délelőtt
sötéten trágár dalokat harsogva masíroztak ragyogó fegyvereikkel és fémgombjaikkal a
katonák. És a növendékeikkel épp a templomba vonuló kedvesnővérek? Igen; de hát a kutyák
is oda-odaálltak fölemelt lábbal a ház-szöglethez, a herélt mének is kilógatták petyhüdten is
döbbentő hosszú nemzőrészüket.
Ha kiváltság volt, ősi kiváltság lehetett, hogy a hóolvadáskor is makulátlanra
söpört megyei székhely vasárnap délelőtti utcáin a frontra induló fiatal katonák, akik külön-külön még elpirultak a nők előtt s akik közt még rengeteg szűz volt, így együttesen
vörösredagadt arccal harsogtak világgá apjuk előtt is kiejthetetlen, szennyes, de mégis édes
szavakat. Részegen, részegen! A szabadságtól. E csöppnyitől is, a halálra-ítéltek korty-szabadságától! Mintha máris egy városokon és falvakon túli sáros alkonyatban menetelnének
az elérhetetlen tiszta női öl helyett az elkerülhetetlen piszkos sír felé, melyek tán épp ezért
fényképeződnek egymásra annyi képzeletben, hogy néha-néha már eleve a vágyban is egyek.
|