Szétlőtt temető

A temetőt se kímélték a harcok. Akna érte a mohos angyalarcot. Láb nélkül függ fáján az Úr fia. Csuklótlanul imádja Mária. Végítélet volt. Szétrobbant a kripta. Víz surran, fény kukkant kérdőn a sírba. Hol a halott? Nincs lélektelenebb romhely ennél, nincs reménytelenebb. Holtak haltak itt: gyertyák, őszi rózsák kosztján tél-túl eltengődött rokonság; pára-nénik, gőz-bácsik búborék- léte lett ismét, mi volt, puszta lég. Oh hány szív pukkant végre végleg itt föl – mily transzcendensbe? – az emlékezetből! Hány darab idő, mit egybekötött a kegyelet, leng újra, mint a köd! E kő, mely fekszik itt tarkóra esve, tört épp a férj s nő neve közt keresztbe! Az öröklétűl írt aranybetük körül repeszköpések mindenütt. Az elmulás – a békés – múlt el itten városnak is sok bomba- s ágyu-tűzben. Zárva a sír-rács, de nincs oldala. A Dávid-csillag mellett kopjafa. No végre: testvériség! És szabadság! Márkáz még egy-egy törmelék-darabkát német, latin, héber, szlovák rovás: zavart? – rendet csinált a légnyomás, égbe röpitve érc- és fakoporsót s hullatva morzsolt sóként le a csontot. Oh, lappal, szöggel élreállt fehér márvány-jégzajlás, meddig a szem ér! Oh, szörnyű szántó! Hit, remény csiráját kitépő zord egyenlőség-barázdák, barázdák zsirosfényű rögjei – Lehet új mag? Ez alól törve ki? Végleg, ahogy a szemetet kiszórják, mi porzik el több: szeretet, gonoszság? Eső szepeg, tisztogat tétován, mint nők akármely temetés után. Halottak napja. Kezemben a mécs.   És nincs hová helyeznem. Konok jövendő, lobogj föl szivemben, sisteregj, eső-vert emlékezés. 1945