|
Gázlángon, útmenti szerelő-műhelyben tüzesítették meg s kalapálták aztán
bárd-szélesre a szekercék élét.
A fatönköket gépkocsikon hozták s vitték végig ezeken az új tartományokon,
komoran, fürgén, rendületlenül: már-már egy szertartáshoz igazodva.
Mert bármikor – déli tizenkettőkor vagy éjféli tizenkettőkor – érkeztek és
bárhova ezekre a tisztátalan telepekre,
ahol az asszonyok nem úgy főzték az ételt, nem úgy vetették be az ágyat,
ahogy náluk, ahol a férfiak nem úgy köszöntek, mint ők, ahol a gyermekek s az egész
istenverte társaság nem úgy ejtette a szót, ahogy ők, ahol a lányok elhúzódtak tőlük,
tizenkét férfit, lehetőleg ifjat, ebből a pimasz, törhetetlen népből a piacra
vittek
s ott – mivel dré-dru és továbbá kru-kra s nemkülönben drum-drám –
megkorbácsoltak s aztán lefejeztek,
szükségszerűen, mert hisz torr-torr és tirr,
s szakszerűen, mert szakmára elég különbözők voltak,
gazdász és hentes, könyvkötő és mérnök, pincér és orvos, több papnövendék,
katonaiskolás; általában rengeteg diák,
Carnot, Beethoven, sőt Einstein ismerői,
képességüknek legjavát mutatva,
mért mindazonáltal mégiscsak pla-pla-pla-pla és pli,
miközben hangszórón lemez-zene hangzott és egy-egy ingerült vezényszó, s
ők, búzgók, homlokuk törölték és félre-félre fordultak vizelni, mert az izgalom a vesékre hat,
majd lemosatván gondosan a tönköt s bevonván a nagy trikolort, mely ilyenkor
mindig fejük fölött lengett,
mentek tovább a tág jövőbe ők is
a gondosan körberakott fők közül,
majd a telepről, ahol is most
és azután és mindörökre
az értelem, a vigasz, a remény
kurr, kirr, kurr, azaz sirr, surr, az a hang amit már egyedül,
zenétlenül és szövegtelenül
a tű a lejárt lemezen köszörül.
|