Arcok

Arcok, személytelenek, akár egy bankjegy, úgy összegyürhetők s eldobhatók, ingerülten, mert értéktelenek és újra kisimíthatók, akár a régi bankjegyek, mert összekeverültek csak a rosszal; arcok a repülőtéren, az áruházban, zsírosak, összefogdosottak, ám ropogósan is bent üresek, azaz csak külsődlegesek, meg nem különböztethetők, noha egy árfolyamuak, vagy épp azért; gyűlöletesen rossz emléküek, egyszerre mégis ragyogó üzenettel és segitséggel érkezők, levéltársak az ősi tölgyön, folyton rügyezők, folyton libegők – Az örök külvárosi villamosban, mely azért iszkol úgy, mert soha meg nem érkezik, az örök hivatali folyosókon, hol más mint bűnös, nem lehetsz, arcok, arcok, oly egy-anyaguak, mint esőcseppek és szaharai porszemek és oly egyformán villogók, mint messziről lámpái a nagyvárosoknak, arcok, oly egy-lökésre áradók, mint a sziv-kamrából a vér, mint a nyomdagépből a bankjegy, hogy ujra-ujra ezt a képet lássam agyamból kidobódni, micsoda bensőbb parancsra gépszerűen, arcok, fölválthatók, igen, elcserélhetők, ujra összeadhatók, valóban, más-más cimlettel, számjegyekkel, értékkel is egy aranyfedezetüek. Hazámban, messziről azonosithatók, túl a határon – mert más hasznúak – esetenként szem elé veendők, kibetüzendők. Eszközeim. Hány és hány devalvációt megszenvedettek, főleg erre, Keleten, sürgetők, szószegők, hazug kacsintásuak, hirtelen új, szűzi mosolyuak. Hűtlenek, hidegek, idegenek, és ujra vérrel telitődők, arcok, akár a mélyen-céda bankjegyek, no de mégse csupán bankjegyek, mert mégse bankjegy-mód személytelenek, mégis mások és mások már messziről is – Zsúfoltak, mint a föl nem bontott sürgönyök, tükrök, igen, kép-nyalók és kép-köpők, de szorgosak, de kezesek, korcs-latinságú kórházi látleletek, röviditéssel, törttel tarka képletek, egymondatú bonyolult vádiratok, zodiákus jellel teli horoszkópos jóslatok, arcok, arcok, magányom megteremtői, föloldói, tengerhabok, sziget-kerítők, tengerhabok, sziget-kinyítók.