Temetés, távolabbról

„Anya?!” „Meghalt!” Most kezdi szűlni   gyermekeit. Körötte állnak. Most jönnek – ráncosan – világra.   Félnek. Fáznak. S „o-á!” – oáznak. Hol a kis nő hever, a sír most   anyaföld – ujra anyaméh lett! Magzatait most veti csak ki,   megízleltetni: „ez az élet!” Orruk törlik. „Jaj, anya!” Bár még   sejtik csupán, mennyire árvák. Nézik a sárgabélü nyílást.   Odarogyni! De hisz utálják Üvöltöznek hát. „Mami!” Ám az   végzi csak – égre tárva – dolgát: vajúdik, vajúdik, vajúdik, szűl, szűl, szűl szemérmetlenül, míg sikoltozva be nem tapodják.