Engem tanittattak a szülők. Őket alig. Akkor is korbáccsal. Ma is
analfabéták. Én tudom az evőeszközöket kezelni, ismerem az illemszabályokat. Kinos
humor, amit ebből őbeléjük vertek. Vakognak, makognak, hörögnek, ha igaz közlendőjük
van, ugatnak, bőgnek és sziszegnek. Én nem élek börtönben, nekik még a kalodájuk is
megvan, a szégyenfájuk. „Kezelhetetlenek!” Békében, aránylagos békében mozgok, a
virágok s a nagybácsik között. Óriási elmegyógyintézet, ez az ő világuk. Vannak köztük már,
hogyne, akik – mint mi rég az elemiben – a szükségletre kikéredzkednek. De nyugtalanítanak
mind, mind, akik élnek s mégsem beszélnek! Hátra-hátrafordulok, éjszaka fölneszelek.
Dalukból egy idegen, egy elfeledt s mégis valaha bejárt világ rettenetes segítségkérése szól.
Nem, a virágok is eszelősek, egytől-egyig! Olvastam, persze: egy család vagyunk. Merő
szemforgatás. Vagy piszkos érv, mikor Gyurival úgy bántak, mint a kutyával, Marival, mint a
menyéttel, egymással pedig, ahogy már a disznók sem. |