Viribus unitis

Nagy Lajos emlékének

 

Az anya városi cselédlány, a nagyapa gyalogbéres, az ötéves fiucska törvénytelen, de –

igen még ő is – különös rangra emelődve merőben a szó révén – nyaralni van itt ezen a kietlen pusztán, ahol minden köz-víz a hatalmas ökör-itató kút, folyosó-szerüen elnyuló, egymás alá rendezett vályuival, épület-nagy kávájával, s oly veszélyes mélységével, hogy belenézni sem szabad.

Mindenki a kánikulai határban. A fiucska a fővárosból – ami megint olyan rang, mintha luxushajóból tengermélybe szállt volna alá – az üres tanya terén árván, egy szál nyaraltában áll a bokáig érő forró homokban, mezétláb, szutykos nadrágban, szederfoltos, mocskos ingecskében, de homlokán vadonatúj tengerészsapkának ezzel az arany fölirásával: Viribus Unitis.

A vad délben az arany betük attól külön is szikráznak, hogy érthetetlenek. Örökre elmémbe maródtak. Tiz év multán, midőn hirtelen beléjük ömlik a tartalmuk – hogy Egyesült Erővel – s így fölmerül a háttérben valami csatahajó is, mert annak volt ez a neve, a betük meghalványodnak, de a sapka tarkó-részéhez varrt két fekete szalag lobogni kezd s még azt is látni, hogy végük fecskefarkra van vágva, a fiucska meg oldalt forditja a szemét; és az kék,

mint midőn minden kiderül:

kék, kék, végtelenül és örök-üdén.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]