|
Nagy Lajos emlékének
Az anya városi cselédlány, a nagyapa gyalogbéres, az ötéves fiucska
törvénytelen, de –
igen még ő is – különös rangra emelődve merőben a szó révén – nyaralni van
itt ezen a kietlen pusztán, ahol minden köz-víz a hatalmas ökör-itató kút, folyosó-szerüen
elnyuló, egymás alá rendezett vályuival, épület-nagy kávájával, s oly veszélyes mélységével,
hogy belenézni sem szabad.
Mindenki a kánikulai határban. A fiucska a fővárosból – ami megint olyan
rang, mintha luxushajóból tengermélybe szállt volna alá – az üres tanya terén árván, egy szál
nyaraltában áll a bokáig érő forró homokban, mezétláb, szutykos nadrágban, szederfoltos,
mocskos ingecskében, de homlokán vadonatúj tengerészsapkának ezzel az arany fölirásával:
Viribus Unitis.
A vad délben az arany betük attól külön is szikráznak, hogy érthetetlenek.
Örökre elmémbe maródtak. Tiz év multán, midőn hirtelen beléjük ömlik a tartalmuk – hogy
Egyesült Erővel – s így fölmerül a háttérben valami csatahajó is, mert annak volt ez a neve, a
betük meghalványodnak, de a sapka tarkó-részéhez varrt két fekete szalag lobogni kezd s
még azt is látni, hogy végük fecskefarkra van vágva, a fiucska meg oldalt forditja a szemét;
és az kék,
mint midőn minden kiderül:
kék, kék, végtelenül és örök-üdén.
|