|
Borjádon különben annak a kánikulai poros délutánnak a végén, amikor a
szeles utcáról bementem hajamban, pilláimon, de még fogaim közt is homokosan és
visszaadtam a napfénnyel oly bámulatos viszonylatban lévő s most a nap lenyugtával
mondhatni kihült nagyitóüveget, nagybátyám barátja azt kérdezte tőlem, akarok-e
tengerzúgást hallani. Tengerzúgást hallgatni Tolna megyében, főleg egy olyan kánikulai
napon, amidőn a forgószél a homokot az égig kavarja – meg sem értettem a kérdést. De
nagybátyám barátja nem tréfált. Öccse a tengerészeknél szolgált, Polában. Ott volt hátul,
megtámasztható keretben a tengerész-trikós fényképe a sublóton. A sublót porcelán-csecsebecséi között meg egy óriási tengeri kagyló. Ezt kellett fölvennem s a fülemhez
szoritanom.
Ez a kagyló majdnem akkora volt, mint a fejem. Nyílásának síkosan finom
tapintása, hófehér, majd beljebb rózsás és piros szine már akkor zavarba ejtően a szerelem
titkának lejtős közelségét jelezte? Vagy ez csak később fűződött hozzá? Hitetlenkedve,
becsapatásra készen, de mégis izgatottan – akár a szerelem mély percei előtt – illesztettem
fülemhez a kagylót.
– Hunyd be a szemed – mondta nagybátyám barátja.
Behunytam s a tenger – a tenger Borjádon, Tolna megyében, egy poros, forró
nyári délután, amikor a homok megtapad az ujjak között is – a távoli, a sose látott és sose látandó
tenger zúgni kezdett, hullámzása teljes hitelével és háborgásával.
Fülemen a kagylóval s a tenger diadalával most már a szivemben szememet
nagybátyám barátjára irányoztam. Éppen cigarettát sodort. Elkészült a sodrással, a hengeralakura
gömbölygetett dohány hosszán fölálló papircsík végignyálazása közben a fölvont szemöldökével
válaszolta: Így van! Ez a valóság!
Vagyis hogy ott a tenger, igazánból, abban a zavarbaejtő szinű nyílásban.
Hazafelé kocsiztunkban hosszú tétovázás után mégis megkérdeztem
nagybátyámat: hogy lehet, hogy abban a kagylóban a tenger zúg?
– Benne zúg. Hogy hogy, azt én sem tudom – mondta ő, aki mindent tudott.
Viszont őszinteséggel is meg tudott ajándékozni, kellő időben.
– Most is zúg, hogy ott hagytuk?
– Természetesen! – mondta egy kicsit a kelleténél több fölénnyel, amitől mind
a ketten a szükségesnél jobban elbizonytalanodtunk. A kánikulai por, a zörgő kukoricalevelek,
a tücskök tikkadt cirpelése világába idáig nyujtotta csápjait, bármily mesebeli távolságból is, a
tenger; ott lapult, tán épp a kukoricában, valóságosan, akár egy mezei – messziföldi – vad.
|