A tenger

Borjádon különben annak a kánikulai poros délutánnak a végén, amikor a szeles utcáról bementem hajamban, pilláimon, de még fogaim közt is homokosan és visszaadtam a napfénnyel oly bámulatos viszonylatban lévő s most a nap lenyugtával mondhatni kihült nagyitóüveget, nagybátyám barátja azt kérdezte tőlem, akarok-e tengerzúgást hallani. Tengerzúgást hallgatni Tolna megyében, főleg egy olyan kánikulai napon, amidőn a forgószél a homokot az égig kavarja – meg sem értettem a kérdést. De nagybátyám barátja nem tréfált. Öccse a tengerészeknél szolgált, Polában. Ott volt hátul, megtámasztható keretben a tengerész-trikós fényképe a sublóton. A sublót porcelán-csecsebecséi között meg egy óriási tengeri kagyló. Ezt kellett fölvennem s a fülemhez szoritanom.

Ez a kagyló majdnem akkora volt, mint a fejem. Nyílásának síkosan finom tapintása, hófehér, majd beljebb rózsás és piros szine már akkor zavarba ejtően a szerelem titkának lejtős közelségét jelezte? Vagy ez csak később fűződött hozzá? Hitetlenkedve, becsapatásra készen, de mégis izgatottan – akár a szerelem mély percei előtt – illesztettem fülemhez a kagylót.

– Hunyd be a szemed – mondta nagybátyám barátja.

Behunytam s a tenger – a tenger Borjádon, Tolna megyében, egy poros, forró nyári délután, amikor a homok megtapad az ujjak között is – a távoli, a sose látott és sose látandó tenger zúgni kezdett, hullámzása teljes hitelével és háborgásával.

Fülemen a kagylóval s a tenger diadalával most már a szivemben szememet nagybátyám barátjára irányoztam. Éppen cigarettát sodort. Elkészült a sodrással, a hengeralakura gömbölygetett dohány hosszán fölálló papircsík végignyálazása közben a fölvont szemöldökével válaszolta: Így van! Ez a valóság!

Vagyis hogy ott a tenger, igazánból, abban a zavarbaejtő szinű nyílásban.

Hazafelé kocsiztunkban hosszú tétovázás után mégis megkérdeztem nagybátyámat: hogy lehet, hogy abban a kagylóban a tenger zúg?

– Benne zúg. Hogy hogy, azt én sem tudom – mondta ő, aki mindent tudott.

Viszont őszinteséggel is meg tudott ajándékozni, kellő időben.

– Most is zúg, hogy ott hagytuk?

– Természetesen! – mondta egy kicsit a kelleténél több fölénnyel, amitől mind a ketten a szükségesnél jobban elbizonytalanodtunk. A kánikulai por, a zörgő kukoricalevelek, a tücskök tikkadt cirpelése világába idáig nyujtotta csápjait, bármily mesebeli távolságból is, a tenger; ott lapult, tán épp a kukoricában, valóságosan, akár egy mezei – messziföldi – vad.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]