Világszerzés

A gyermek elvárja az ajándékozást. Ezért nehéz megajándékozni. Hogy mit kapjon, arra épp oly fokozatosan érik meg, mint arra, hogy mit egyen.

Napoleon az ágyúival, Kepler a messzelátóival, a gyermek játékszereivel veszi birtokába a világot. Nemcsak az fontos, mikor kerülnek kezébe a maga hódító eszközei, a játék-tárgyak, hanem az is, hogy kitől és honnan. A bizalom végett.

A falóról, amelyen első, határok fölötti vágtáimat végeztem, kiderült, hogy nem abból az oly messzi, hogy szinte túlvilági áruházból került oda, amelynek árjegyzékében megcsodáltam, hanem a szemben levő házból, illetve bognárműhelyből: anyai nagyapám kezemunkája. Csodálatosságából ez semmit nem vont le: a műhelyt tette csodahellyé. Ott készült – épp oly tündéri sikerrel – varázserejű játékkocsim, egy közönséges parasztszekér, épp azáltal liliputi, meseföldi, mert a valóságosnak tökéletes mása: az első tengely elfordult, a saroglya lejárt! Ólom-katonám csak hét volt, mind a hetet apám öntötte.

Teremtők fia voltam, isteneké.

A gyermeket tehát azért is bajos helyesen megajándékozni, mert valójában csodákat akar; a világ rejtelmeit. Ez is csak kellő adagolással lehetséges. Itt nem a nagybácsik erszénye számít, hanem az elméjük. A csodák – hisz részben azért is csodák – függetlenek a pénz s a piac törvényeitől.

Anyám öccse pedagógusi lángelme lehetett volna. Katonai szolgálatából megtérve a pusztára, mit hozott nekem? Egy villanyzseblámpát. Hely- és korfestésül csak annyit: villanyvilágítás Szekszárdon sem, közvilágítás Ozorán sem volt. S aztán mit hozott? Egy kihúzható – bár csak arasznyira, de mégis gyönyörűen kihúzható, majd összetolható – egycsövű messzelátót. Nem győztem a temetőhegyre járni. Egy varázs-csavarás és a gyüszűnyi pálfai torony átjött a Sión, a bikácsi a Sárvizen. Azután mit kaptam? Egy másfélméternyi vékony gumicsövet. Már maga az anyag, amely nyúlik, aztán bosszúsan üt, csoda volt. Ám a csővel, ha egyik végét vízbe tettem, a másikat pedig lejjebb helyezve megszíttam, a puszta minden vályuját üresre lehetett csorgatni. Ez volt olyan kutyaugráltatása a világ egy újabb titkának, mint a tornyok lábam elé parancsolása.

Volt olyan nagyítód, olvasó, amelyen a nap sugara, megfelelően igazítva, lángra lobbantja a papirost? Ilyen az egész simontornyai járásban egy embernek volt, s ő nekem azt egy teljes délutánra kezembe adta, miután nevezett nagybátyám elvezetett hozzá, illetve egy látogatás alkalmával engem is elvitt hozzá, pusztán evégett, Borjádra. S adtak kezedbe olyan mágnes-patkót, akkorát, hogy arra a széthordott apró szögek a homokból úgy ugráltak föl, mint a réti szöcskék? Bélyeggyüjtésnek igazán csak olyan házban van mámora, ahol levelet a távoli faluból kilovagoló mezétlábas postáslegény jó, ha havonta bead egyet, de azt is a fiatal háziasszony, aki apja kezeirását sem ismeri, gyermekien tétova, a legnagyobb öröm és a legnagyobb csapásra kész arckifejezéssel forgatja ujjai között, bátorító pillantást keresve, mielőtt fölbontaná, a kontyából elővont hajtűvel.