Az agy kezei

Agyam marokként fogta, szoritotta   a gondolatot még soká,   szinte ujjait zárta rá – aztán haraggal földre hajitotta, mert nedve nem jött már egy árva csöpp sem;   fürtök törekje lett, ürült   kalász, mire hozzám került az ősi kifejtendő: van-e isten – Van-e, mi véd?! Nincs! Itt vagyok magamban, mint minden ember, mondtam, látva szinte a száraz gaz porát is mint verik le a kezek – az a két jó kéz az agyban – egymást faggatva, hogy lesz hát tovább,   egymást szorítva át meg át.