|
Versenyt a vonattal, amelynek ebben az ultramodern kocsijában egyedül
utazom, messze a látóhatár szélén, láthatóan a szürkülettől űzve izzó aranypénz gurul az
országut jegenyéi között. Úgy van, a lebukó nap. Azaz tüzelő ágyú. A jegenyék néma, de
annál gyorsabb dörrenéssel lánc-sorozatban lövik ki árnyékukat. Fölöslegesen, hatástalanul
már. Ez az a Tökéletesen Elpusztult Ország, amelyre a vonat folyosóján azok az ultramodern
nyomású falragaszok figyelmeztettek, nehogy kinyissuk az ablakot, amíg a szerelvény itt áll, azaz a helyes megfogalmazás szerint itt – tartózkodik, mert hol is lehetne itt megállni. Egy-egy összeomlott város, de oly
elhagyottan, hogy a romokat is egybemosta az eső. Csak a szobrok állnak, különösképpen
mindenütt épen a szobrok, kicsinyek, nagyok, régiek, újak, márványok, bronzok, végre
méltóan kiemelkedve, ők,
vak-süket tanúk a halandóság fölött.
|