| „Amerre aztán elvezettek…” |
| Torony s palota egyre reszket, |
|
| ha csak egy téglája hazúg – |
|
| Aztán világgá nyúlt az út – |
|
| Onnan, hol a puskák dörögtek |
| s földbe lökték a holtakat, |
|
|
| Betelt a jóslat és kiáradt; |
|
| A kert vadabb, a táj sivárabb, |
|
| Az elkerülhetetlen duzzad: |
| nemzi magát, akár a sejt. |
|
| Fönt vadlibák hörögve huznak, |
| lent egy egész nép szót sem ejt. |
|
| Küzdve a föltarthatatlannal |
| az éjben csak egy lámpa ég: |
|
| egy kis szabóé. Konokan varr, |
|
|
| Egyensúlyban, mint az Igazság |
| mérlege, leng egy vadmadár. |
|
| Villámként siklik, noha áll. |
| Köröz, nézi, hol kezdje harcát. |
|
| A szikkadt bérc-táj csupa csontváz, |
|
| Földben a költő; mint a forrás |
| sírjában is buzog, sziszeg. |
|
| Vágyódik föl a napvilágra. |
|
| Bemocskolnák, ha értenék. |
| „Idegen!” Ez a tisztasága. |
|
|
|