„Amerre aztán elvezettek…” |
Torony s palota egyre reszket, |
|
ha csak egy téglája hazúg – |
|
Aztán világgá nyúlt az út – |
|
Onnan, hol a puskák dörögtek |
s földbe lökték a holtakat, |
|
|
Betelt a jóslat és kiáradt; |
|
A kert vadabb, a táj sivárabb, |
|
Az elkerülhetetlen duzzad: |
nemzi magát, akár a sejt. |
|
Fönt vadlibák hörögve huznak, |
lent egy egész nép szót sem ejt. |
|
Küzdve a föltarthatatlannal |
az éjben csak egy lámpa ég: |
|
egy kis szabóé. Konokan varr, |
|
|
Egyensúlyban, mint az Igazság |
mérlege, leng egy vadmadár. |
|
Villámként siklik, noha áll. |
Köröz, nézi, hol kezdje harcát. |
|
A szikkadt bérc-táj csupa csontváz, |
|
Földben a költő; mint a forrás |
sírjában is buzog, sziszeg. |
|
Vágyódik föl a napvilágra. |
|
Bemocskolnák, ha értenék. |
„Idegen!” Ez a tisztasága. |
|
|
|