Vér az érben

Éj. S Európán át lüktet a vonat, mint vér az érben; s benne én, mint   meleg szívdobbanat. Dra-dramm… kint már az osztrák jéghegyek. Dra-dramm… s szikrázó ég. Egy óriási   élő szívben megyek. Alagút. Majd ég újra. Szikla-csúcs. Menedék-ház fénye a Tejút mellett,   majd újra alagút. Sötét – végleg? Nagy ős-szívtől fütött testben rohanok, benned, Európa.   Fekszem; úgy repülök. Egy béna testben ránt és lök az ér. dra-dramm… egy elterült, merev tetemben,   mely már csak belül él! Egykor – tudom – járt: útakat csinált, várost és istent és mennyi csodát, ha   jogáért harcba szállt! Esze is béna már? Oh, ha parány részecske én, átszállhatnék hatalmas   álmaimmal agyán! Európa! Felhámod sebeiből viszek a szívbe, dehogy vér-rögöt, nem   olyasmit, ami öl. Csöpp vagyok – mégis óriás vagyok – és nemcsak a pályától, nemcsak attól,   benned foroghatok –: a hírtől, mellyel vér-útaidat járhatom, mellyel a sajgó ideg-vég   erőt kér s hitet ad. Mozdulj meleg test, testünk! Ég-vivó teendő vár még, talpra, föl, fehér   civilizáció! Földön heversz, de hol ellenfeled, legyőződ? Te vagy ma is a legélőbb,   táplálóbb Szervezet! Hús-vér testként működő s túl azon, közös vágyból, hitből – hiedelemből! –   lett Eszme-hatalom. Tebenned vagyunk többek, Szép Egész, annál, amik külön-külön vagyunk: Cél,   Örök Jobbratörés! Lázadásunk is ellened, Te vagy, tagadásunk is erőd folytatása:   új izom-mozdulat. Ahogy egy Boly több, mint száz hangya-had, úgy váltunk emberek Emberiséggé   itt, benned, általad! Azték, tibeti, ind varázs-igék, szent magvak másutt – gyomot se fogantak   e földön; ez tiéd! Föl, föl – magadban! Vezető Urad? Maga e Föld! E jó táltos. Te, bolygót   gyeplőzhetsz, te, magad! Új s új térbe új s új szomjjal tele kiszállván te leszel – ki más? – e Minden   Vezető Ereje! Istenek halnak!? S támadhatnak új Olympuszon! Csak legyen új Olympusz   szolgálni – otthonul! Föl, föl! – dra-dramm – ezt veri, ezzel ér szivedbe hirnök, égő limeszekről –   egy csöppnyi vér.