A birtoklandó holdhoz

Az ostrom alatt álló nagy hold   a tó s a sétálók felett duplán titokzatos ma, attól:   helyén van s mégis közelebb. Parthoz szelidülsz, égi hattyú!   Megállsz, gyönyörű zerge! Vad kanca, betörsz a biztos marku   földfia lasszója alatt! Ős érintetlenség, megérint,   meg, szép szűz, termékeny kezünk. Halandóságot fogansz és mink   rejtelmesen kiterjedünk. Oh, megostromolt Égi Test, ki   ott vagy s már nem vagy helyeden, ahogy te véges kezdesz lenni,   úgy lesz a létünk végtelen! Nincs amin át ne tudna kelni   az Akarat, a Szerelem. …Gördül a parthoz éj-takartan   vízhenger vízhenger után; s a parton, láncként kar a karban   egy sor fiú, egy sor leány. Murrog messziről már a hullám,   a lenti, a lélektelen; csupa csicsongás, víg szó, harsány   fütty a fenti, az eleven. Víg vita! – rólad is, fenn-lengő   lámpás, nekünk még: Szent Parázs! Nekik?! „Égi kilométerkő!”   „Bakterház!” „Első állomás!” Ezen, meg ilyenen kacagnak:   „Nő a keret!” „Nincs helyszüke!” Meg: „Száz emelet lakásablak!” –:   a mennybolt csillagserege!