Maradi évszakok

Hordja a nyárfák pölyhét, fehér bolyhát a szél; hó! – mintha hó ömölnék. Tél ez, igazi tél. Lebeg az óriási fákról oly sűrű hó, nyakfölvetve se látni, hol rikong a rigó. Rigó zeng, nap süt, érik arrébb meggy, málna; lent a kék tó partján végig irokéz had kereng. Bokáig ér a hó már, pucér gyerek szalad; dől fehéren az orkán, de mami is kacag. Hull, hull, hull szerte-széjjel – s mennyi emlék vele! – Leng zöld lomb közt a tél el- tévedt sír-szelleme! Milyen könnyü feledni! Kinyitni a szivet! Játékba belemenni, hogy másképp is lehet! Beh könnyü volna vélünk valami szabadabb társulás, ti, kivénült évszakok – egy mai tánclépés! – maradi őszök, telek, nyarak!