A korosztály behajózása

Ez itt a kivándorló nagy hajó, a speciális; egy újabb fordulóra. Gyalogol útas-hídján fölfelé a székely-ködmönös legény, a régvolt persze, mert hisz fürtje hamúszín lobog; a szőke festő, álruhásan, álarcosan ugyanúgy; s megint egy ifjú gazda, véletlenül, az a csizmás, szépszavu, mindnyájunk paraszt bácsija. Korlátnak dőlve a födélzeten itt állok – átváltozva útra-készítve – magam is. Nézem a sorban érkezőket. Nohát a part – a nők, a gyermekek, a halhatatlanok, az örök kutyák, az örök fagylaltárusok. S a rikkancsok, hogy „lemondott!” S hogy „találkoztak!” S hogy lesz-e, nem-e háboru. A széldobálta zsebkendők és hirlapok madár-félszárnyán a remény. De mintegy üvegfal mögött már. Mert máris enyhén ringatódzunk egy más elemben. Vannak a fülkékben is útasok, ismerősök és ismeretlenek. Lesz tán reggel, hogy előlépnek, nyújtózkodva, szemüket dörgölve a tű-hegyü fényben. Elsiet köztünk apróléptü, szikár osztályfőnökünk és Gyuri, Kari, és mind a Bandik, Lacik, Pisták, Gáborok, megszólalnak és helyreáll a rend. Hagyjuk addig aludni őket. Mindez, nolám, nem is olyan szomorú, ez a különös, végső egybegyűlés. Van benne kellemesség. Nem minden búcsúzás szétszakadás. Távozni: csaknem zenemű. Az emlékezet gyermekkórusa bartóki tájakról szivárog s bár ki-kihagy – nem kell félni attól, ami hátra van. Van benne hősiesség. Érdemes fölemelni a fejet. Hogy ünneplik a csatatérre induló kamaszt. Mennyi hirtelen megbocsátás, szánalom és csók az ifju hősnek. Pedig hát visszatérhet; van esély visszatérnie. A mi esélyünk – Bennünket illet holmi babérkoszorú, akik tudjuk, hogy nem zörgetjük meg soha a viszontlátás gyertyalángú ablakát. Emeljük mégis mosolyogva jobbkezünk felétek, akik kivül álltok, még ott a zöld szigeten éltek, bár helyben állva is követtek, szegényeim, miközben – Miközben csöndben tartva vállunknál tenyerünket, már libbenéstelen, zökkenéstelen elmosódunk. Rendületlen fölfedezők.