Barátom halálára

„Meghalt!” Leszaladt újra, csattogóan
leszakadt egy redőny egy ablakon
a rég oly napos házban, hol lakom
s amelybe félig már befalazódtam.
Minden tiszta szívvel-fővel, mi itthagy,
csökken kitekintésem, fogy a fény,
mit küldött rég oly éltetőn belém
ember és eszme, csöpp fű s messzi csillag!
A növő űr – börtönként vesz körül.
Vakulok, fázom. Szűkül s hűvösül
egykor oly lélek-tágító magányom.
Ez a halál. Nem is kell sírba-szállnom
s eltünnek, akik hiján ím az élet
puszta sötétség, s benne én kisértet.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]