Barátom halálára

„Meghalt!” Leszaladt újra, csattogóan leszakadt egy redőny egy ablakon a rég oly napos házban, hol lakom s amelybe félig már befalazódtam. Minden tiszta szívvel-fővel, mi itthagy, csökken kitekintésem, fogy a fény, mit küldött rég oly éltetőn belém ember és eszme, csöpp fű s messzi csillag! A növő űr – börtönként vesz körül. Vakulok, fázom. Szűkül s hűvösül egykor oly lélek-tágító magányom. Ez a halál. Nem is kell sírba-szállnom s eltünnek, akik hiján ím az élet puszta sötétség, s benne én kisértet.