Összeomlás

Nem is volt oly rossz, midőn nem tudtam szót se szólni a torokfogó fájdalomtól, nem is volt rossz összeomolni. A szenvedésnek, a csigázásnak is lett egy csúcsa, amikor úgy rándult a szív, úgy szökkent föl – mintha szabadúlna! Szó s jaj helyett ez a vad, végső tiltakozó vád, mellyel az ember visszadobja a felelősséget: a sorsát. Túl lettem, úgy túl mint az elitélt a halálon s nézhetem mégis ámulattal ezt az én idetúl világom. Túl vagyok, úgy túl mint anyák rettentő szülésen s egyedül vagyok tovább is, mégsem vagyok magam egészen. Nem tudok semmit, csak azt, nincs semmit szánni rajtam; meglett és kívülem is él már aminek sulyától lerogytam.