Háborúk után

Boldog asszonyként könyökölt
fektében a hű anyaföld;
nagy lökésekkel – de fájdalomtalan –
munkált, hozott
folyamok áradásaként arany
búzát, rozsot;
szűlt, szűlt, mint Emese,
Napunk nagy kedvese;
tengerit, krumplit, diót, majd az őszi hold
fordulata után – áldomásra – sárga bort –
Fekve büszkén féloldalt könyökén,
így dolgozott kemény-
izmú hatalmas ősanyánk – oly jól esett
teremnie az életet!
S hallania a halandó világ
háladalát –
Volt bánat és baj. Mégis bizalom
lett urrá s türelem
rajtunk, üdvösség-vesztett Káin-fiakon.
Hittük, gondol velünk is szüntelen
egy jótét hatalom
itt is, kívül az éden-falakon.
Tette dolgát a Föld szavunk szerint
hajolva, mint
kezes háziállataink.
Megszépült, megfénylett. Szemlátomást
kedvelte ezt az együttdolgozást.
S egyszerre: ágyú- és tetű-
karavánokkal fertőztettük gyönyörű
hajlatait, a vízdús, édes völgyeket –
Viszkető mocsok minden út.
Adnak egymásnak tüzvésszel jelet
a régi lánynótás faluk.
…Most meddő, morcos. Újra durva lett.
Hallgat, bár itt a kikelet
s minden fogan –
Mit tettünk vele? Oh, mit tettetek
a föld boldogságával, daltalan,
hazátlan emberek!?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]