Csitító¹

Esős, gyorsfelhős kikelet-vég, elkellene a kályhatűz még e szélnek-kitett hegyi házban, hol a tél végét áttanyáztam. Nem gyujtok be, kabátban űlök, látni az ablak-fára dűlök, bordám nyomom a deszka-élnek, hogy ez fájjon, e kinti, testi s ne a szív kínja, ne a benti, hogy minek élek, minek éljek! Lentről a dörgő Balaton szól, vicsorít föl az alkonyatból: kigyult tébolydák, égő ólak jajjai, ingerelt majom-had rikácsai repűlnek – s olykor érthető szó a zaj-gomolyból, menny-tágas, de emberi hangzat: „Siess!” majd hörögve: „Utána!” „Vigyázz!” majd harsogón: „Hiába!” aztán röhögve: „Te akartad!” Bár a vihar dühétől űzve mondattá sose állnak össze, tükrök e hangok, fölvillantott s elkapott tükrök, miket – hallok! Jósló tükrök ti, milyen arcot és milyen jövendőt mutattok: rajzoltok cikázva a lélek mélyeiből, míg vakon, árván, kint s bent egyaránt fájván s fázván, Karthago-üszkein egy népnek, minden reménynek elmulásán, versemből kereplőt csinálván, bóditom magam, mint a sámán, jöjjön valami csitulás rám.